“Kállay Géza halálára”

Kállay Gézával először az ELTE kerthelyiségében, a Könyvtár Klubban találkoztam egy szakmai megbeszélésre. Nádasdy Ádámtól kértem el a telefonszámát, mivel az ő fordítását néztem ki a Macbeth-rendezésemhez, és hát ilyenkor illendő megbeszélni a részleteket, jogdíjat, miegymást.

Egy kedves, előzékeny, végtelenül intelligens és rettentő érzékeny embert ismertem meg a másfél órás kávézás alatt, aki figyelmesen végighallgatta a rendezői koncepciómat, majd szinte azonnal közölte, hogy jogdíjról szó sem lehet, megtisztelő számára, ha valaki foglalkozik a szövegével. Már akkor kiderült, mennyit és milyen mélységig tud Shakespeare-ről, akiért rajongott, és akinek életét, közegét, műveinek mélyrétegeit szinte gyermeki lelkesedéssel kutatta, elemezte.

Amekkora koponya volt, akkora szerénységgel és alázattal kérdezte meg, benézhet-e majd esetleg a főpróbákra, belekukkanthat-e a Társulat munkájába, mert nagyon érdekli, hogyan áll össze egy ilyen előadás. Így is lett: hónapokkal később, a főpróbahéten ott volt velünk, együtt ebédeltünk, kávéztunk, elemezgettünk, beszélgettünk. Rengeteget tudott Shakespeare figuráiról, és végig tiszteletben tartotta a – helyenként vad – változtatásaimat, koncepcióimat. Ezek mentén beszélgetett a csapat tagjaival, érdeklődő és inspiráló volt.

Az egyik Bethlen-es próbán megkértem, tartson egy kis fejtágítást a színészeknek az alapműről. Húsz percről volt szó, de ő legalább egy órán át mesélt a mű keletkezéséről, a szereplőkről, Shakespeare talányos sorairól – mindenről, ami érdekes lehet a Macbeth kapcsán. Az előadás végén kihívtuk meghajolni, szerényen magyarázta utána, hogy nem kellett volna, ő „csak” a fordítást készítette el. Nagyon tetszett neki az előadás, és bizonygatta, hogy többször meg fogja nézni az új évadban is. Hozza majd a diákjait, a családját, mindenkit. Kaptam tőle ajándékba egy angol nyelvű kritikai kiadást a Macbeth-ből.

November 16-án játszottuk legutóbb a Macbeth-et, ő pedig 17-én elhunyt. Annyit emlegette az elátkozott darab legendáját, hogy ha valamiféle furcsa dimenzió-ugráson keresztül megtehetné, biztos, hogy most keserű mosollyal ő is szóba hozná ezt a mítoszt. Köszönjük, hogy tanulhattunk tőle, hogy biztatott minket, és hogy nyitott volt egy fiatal csapat munkájára, felfedezte benne az értéket, a közösség erejét, amelynek az előadás elkészítése során ő is részese lett.

A temetésére két fekete szárú, fehér fejű rózsát szeretnénk vinni – az előadásunk elején ugyanis Macbeth és Lady Macbeth két ilyen virágot viszbe a színpadra, meggyászolván elvesztett gyermeküket. Nyugodjék békében, és legyen neki könnyű a föld.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.