Ne legyünk lilák! (MNG – stART Fesztivál)

A Magyar Nemzeti Galéria felkérésére előadtunk egy „ikonikus világirodalmi monológok” című, szűk félórás kis performanszt a stART Fesztiválon.

Először is, érdemes tudni, hogy ezt a fesztivált – az intézmény történetében először – fiatalok szervezték fiataloknak.

A megalkotói, tervezői azt szerették volna, ha az ő ízlésük, látásmódjuk, világról és kortárs művészetről alkotott képük dominál a programban, ami mindenképpen dicséretes, mert

  1. talán az idősebb korosztály is lát valamit a nem (csak) tévéből, kommersz színházból, koncerttermekből áradó, hanem feltörekvőben lévő és „kiforrás alatt álló” alkotókból (már ha odatéved ez az idősebb korosztály, persze…)
  2. bevonzza a fiatalokat a múzeum falai közé (na persze nem szeretnék hipokrita lenni, én magam nem vagyok nagy múzeumba járó).

A Spiritásokkal eddig formailag „hagyományos” színházban gondolkodtunk. (Ez amúgy így is fog maradni, nem véletlenül ez a leghatékonyabb történetmesélési mód.) Az előadásaink a klasszikus doboz-színház struktúráját és szabályrendszerét követik, mint manapság a színházak és műhelyek 99,9 százaléka. Ezért is volt izgalmas kipróbálni valamit, aminek – bár íve van – nincs eleje, közepe, vége, nem teljes, nem felvezet és lezár, hanem csak felvillant, meglegyint, kapirgál és éreztet.

A koncepció megtervezésében – hét színész szaval híres monológokat, közben a többiek őskáoszra emlékeztető ritmus-zörej-izét keltenek a háttérben – fontos szerepe volt annak, hogy a színészeink már játszották ezeket a szövegeket, már átélték színpadon, komplexebb és beágyazottabb keretek között ezeket a szavakat. A másik szempont az volt, hogy ne legyünk lilák. Mert hát… ha körülnézünk, és az artisztikus sznobériát levetkezzük magunkról, sajnos észrevehetjük, hogy nagyon sok a független műhelyekben a rendezői (rosszabb esetben: belterjes poénokra épülő, közösségi) önkény. Amit a néző nem ért, csak jobb esetben érez, de semmiképpen sem részese; nem felfog és továbbgondol, hanem alant érzi magát – és ez szerintem káros, távolító, elidegenítő (persze nem a brechti értelemben).

Az volt a célunk, hogy tisztán, egyszerűen kifejezzük, mi és hogyan lehet a Lépésváltás (a címadó tematika), ha a rendszertelen összefüggéstelenségből egyszer csak előbújnak az ismert, de talán félig már elfeledett szövegek, sorok, gondolatok. És mint minden gondolat, ezek is visszasüppednek az őskáoszba – a legtöbb, amit remélhetünk, hogy a nyomuk, a hatásuk megmarad.

Nagyon szívesen láttak minket a Galériában, nekünk pedig jó kis kaland és kellemes kikapcsolódás volt. Köszönjük mindenkinek, aki látott – avagy megszervezett – minket a patinás falak között! A Múzeumok Éjszakáján folytatjuk…

Egressy G. Tamás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.