A szerző(i)ség csapdái – Gondolatok a 10 kicsi néger-ről

SONY DSC
Bóta Gábor a 2018. október 5-i 10 kicsi néger premierünkről közölt írása itt olvasható: https://fuhu.hu/gyilkosok/
Megtisztelő és kiváltképp fontos vélemény és kritika ez, amelyet a Társulat nevében is nagyon köszönök. Mivel a bevezetésben taglalt cselekmény-értelmezés, valamint a későbbiekben elemzett állapot- és helyzetváltozások leírása egyaránt azt jelzik számomra, hogy a munkánk célt ért, a következő sorok semmi szín alatt nem a kritika egy részletének kritikájaként szolgálnak, sőt! Sokkal inkább egy általános tapasztalatomon merengek el egy kicsit. (És egyébként is, engedjük el azt a téves alapfeltevést, hogy ha egy alkotó reagál egy “róla” megjelent írás egy részletére, azt minden kétséget kizáróan valamiféle sértettség, hiányérzet vagy magamutogatási kényszer okozza. Lehet, hogy egyszerűen dialóghelyzetben gondolkodik.)
Tudniillik a nézői, szakmai visszajelzések – és a fenti írás is – több ízben kiemelték, hogy az adaptáció és a rendezés “alázatosan szolgálja” az alapművet, de nem ad hozzá plusz tartalmat az anyaghoz, nem emeli el a történéseket – sem dramaturgiai, sem formai értelemben. “(…) nincs különösebb rendezői átértelmezés, szöveg ide-oda csavarás, a szereplők jellemének megváltoztatása (…)” A formával tán még egyet is értenék: eddigi produkcióink többségével szemben a végletes átértelmezés, az egyéni alapanyag-kezelés és az extrém színpadkezelés kevéssé dominál a 10 kicsi-ben. Fogalmazzunk így: fényeit, térrendezését, tempóját tekintve konvencionálisabb és finomabb megoldásokkal él.
Számomra azonban a kezdettől fogva épp az volt a legizgalmasabb a projektben, hogy a történetnek – dramaturgiai és dialóg-szinten egyaránt – jelentősen torzított, magunk képére formált, szellemi és lelki hangsúlyokat áthelyező adaptációját adjuk. Ennek megfelelően rengeteget változtak az arányok, az írói megoldások, és a szereplők nálunk a regényben meg nem jelenő problémákat, problémaköröket is felvetnek dialógusaikban (többek között: Isten szerepe; az önbíráskodás természete; a lelkiismeretfurdalás feloldása, mint “páncél”; a szerelem és a jelen pillanat megélése; az isten-komplexusos tettes belső kényszeredettsége; az apa-fiú viszony problematikája egy patriarchális családban; az alkoholizmus, mint menekülés és betegség; stb.). Számomra eredeti és fontos gondolatok ezek, és igen, egy picit benne vannak az alapanyagban is – vagy inkább csak beleláthatók -, de a Christie-féle stílus nem engedi, nem engedheti kibomlani őket.
Ami a regényből érintetlen és változatlan maradt, az kis túlzással csupán a szereplők halálának sorrendje és módja. Na meg a befejezés (a beugratós csavar nélkül). A jelenetek kb. 80%-a nem is szerepel a könyvben, a dialógus pedig 100%-ban saját iromány, szó szerint talán egyetlen félmondatot sem vettünk át az alapműből. A színpadra vitt, konkrét konfliktusok mind csakis a mi változatunkban jelennek meg így. A karakterek – főként tán Blore, Marston, Mr. és Mrs. Rogers – rengeteget változtak a regényhez képest, a sokszor hiányosan vagy épp archetipikusan megjelenített szereplők új, saját jeleneteket, karakterjegyeket kaptak a gördülékenyebb játszhatóság és mélység érdekében. A friss olvasmányélménnyel érkező nézőket rengeteg meglepetés érheti, amelyeket finoman kellett belevezetnünk az alapsztori szövetébe.
És mindezek után vissza is kanyarodnék a fenti kritikához, melynek az eredetiséget hiányoló sorait teljes mértékben elfogadom, sőt: írói szempontból hajlamos vagyok egyfajta furcsa örömet érezni fölöttük. Amennyiben ugyanis az átirat idegen lenne Agatha Christie szellemiségétől, a változtatásokat “ledobná” a színpad. Így viszont több visszajelzés is érkezett arra vonatkozólag, hogy formailag korrektül, de tartalmi innováció nélkül vittük színpadra a darabot, “úgy, ahogyan az meg van írva”… ami ebben a formában nem állja meg a helyét, ezt igyekeztem jelezni a címben betűk helyett számjegyekkel szereplő 10-essel és az “Agatha Christie nyomán” kitétellel egyaránt. Az átdolgozó szerzőnek – ebben az esetben nekem – már csupán azzal kell megbarátkoznia, hogy saját dialógusait, színpadi helyzeteit az alapmű (amúgy kétségbevonhatatlan) zsenialitásának számlájára írják, s így talán “kevésnek” vagy fantáziátlannak tűnik mindaz, amit a munkafolyamat során az illető hozzáálmodott a történethez. Már-már olyan, mintha hozzá sem nyúlt volna az alapműhöz, miközben ő maga a saját gyermekének érzi a megszületett szöveget, annak minden eredeti megoldásával és hibájával egyetemben.
Akik “hasonló cipőben járnak”: higgyétek el, ez egyértelműen a jobbik eset! Ha felmerül, hogy nem nyúltatok a szöveghez, az azt jelenti, hogy úgy adaptáltatok, ahogy a közmondásos jó színházi műszak dolgozik: a néző észre sem vette. Innentől már csak a türemkedő kis (?) egótokat kell leküzdeni, és kész…
Bóta Gábornak még egyszer nagyon köszönöm az írását. Megtisztelt minket a jelenlétével.