Interjú Egressy G. Tamással a #SzentivánéjiÁlom-ról

Az interjú eredetileg a BethlenBlogon jelent meg, a #SzentivánéjiÁlom bemutatójának idején.

 

Miért esett a Szentivánéji álom-ra a választásod?

Már számos klasszikust feldolgoztunk a Spirita Társulattal, de azok mind Shakespeare komolyabb művei voltak. Egy mai közegbe helyezett, társadalomkritikus Rómeó és Júliá-val kezdtünk, aztán jött a Hamlet, mint musical-revü és a horror-tendenciákra hajazó Macbeth. A legutóbbi, úgymond “klasszikus” rendezésem a Zárt tárgyalás volt, amiben szintén nagyon súlyos témákat és viszonyrendszereket boncolgattunk – így azt gondoltam, hogy a csapatnak és nekem is nagyon kéne már egy könnyedebb hangvételű darab, egy kis „fellélegzés”, amiben a színészek merhetnek vegytiszta komédiát játszani. Nem mintha ez bármit is jelentene, de a Szentivánéji álom sosem tartozott a kedvenc Shakespeare-műveim közé – velem ellentétben Nádasdy Ádám, akinek a fordítása alapján dolgoztunk, azt mondja, neki ez a favoritja, kötődik hozzá. Nálam valahogy mindig periférián volt, nem igazán foglalkoztatott; de amikor elkezdtem vígjátéki alapanyagot keresni, többen is felvetették, nem akarok-e Szentivánéji álmot csinálni. Tényleg annyira pofátlanul vidám az egész, és annyira pozitív a végkicsengése, hogy rögtön megragadott. Rendezőként egy picit én is „belebúsultam” azokba a nagy, mély sztorikba, amiken az elmúlt években dolgoztunk – mindenkinek jól esett végre rendszeresen röhögni a próbákon.

Azt olvastam, hogy ez lesz az eddigi legnagyobb szabású, a legtöbb színészt felvonultató előadásotok. Ezek után milyen érzésekkel vágtál bele a rendezésbe?

Ahhoz szoktam, hogy tizenegynéhány szereplős műveket rendezzek a Bethlenben. Persze dolgoztunk már intimebb kamaradrámákon is, de a két-három szereplős dolgok nagyon más rendezői attitűdöt igényelnek, ilyen módon talán nem is sorolandók az itt elemzett tapasztalatok körébe. Ezúttal minden eddiginél több ember vett részt a projektben – Linke Dorottya, az asszisztensem biztosan tudna mesélni róla, hogy mennyire nehéz az egyeztetés egy ennyi embert mozgató darabnál. Mindenkinek hétről hétre próbálnia, dolgoznia, haladnia kell, de ehhez nincs meg a kőszínházakban megszokott, szigorú próbarend-forma. Már ami az időkezelést, az egyéb színpadi munkák egyeztetését illeti. A Spirita tagságában nagyrészt szabadúszó színészek vannak jelen, így az egyeztetés folyamatos meccselést jelent a többi játszóhellyel: van, amikor nekünk kedvez a helyzet, és van, amikor kompromisszumot kell kötnünk. Rendezőként, alkotóként az a trükkös egy ilyen projektnél, hogy az egészet át kell látnom, egyben kell tartanom, mindenkinek elég instrukciót kell tudnom adni, mindenkire folyamatosan oda kell figyelnem. Nagyon sok figurával kell foglalkoznom, miközben nem téveszthetem szem elől a nagy egészet – de a mű szerencsére elég mozaikosan lett megírva, zártak a jelenetek. Mindenkivel a saját jelenetein dolgoztunk, a színészeknek a saját karaktereikkel, interakcióikkal kellet foglalkozniuk. Így a próbaidőszak számukra nem okozott nagyobb nehézséget, mint az eddigi munkáink során. Maximum idegesebbek voltak az utolsó héten. (nevet)

Milyen volt a próbafolyamat?

Hangulatát tekintve nagyon vidám. Rögtön az elején elmondtam mindenkinek, hogy nem kell fukarkodni a saját ötletekkel. Amúgy is úgy szoktam dolgozni, hogy az általam lefektetett és színpadra alkalmazott alapkoncepción felül konstruktívan meghallgatom a színészek, munkatársak ötleteit, elképzeléseit, mert megesik, hogy jobban, de legalábbis másképp látnak egy-egy helyzetet, mint én a direktori prekoncepcióim alapján. Ebben az esetben rögtön a próbafolyamat elején leszögeztem, hogy legyenek bátrak, merjenek akár ripacskodni is, ha az adott szituáció megkívánja vagy megengedi – és aztán ezt kellett kontrollálnom. Nyilván szelektáltam, hogy “ez jó, ez nem annyira jó, ez sok, ez kevés, ez nem fér bele, ez jó lesz, de inkább egy másik jelenetbe rakjuk bele”… Tehát irányítanom kellett az ő munkakedvüket, vidámságukat.


Mit gondolsz, a színészek mennyire tudnak azonosulni a szerepeikkel?

Többnyire igyekszem úgy szerepet osztani, hogy passzoljon az adott színész kvalitásaihoz és színpadi jelenlétéhez, imidzséhez. Vagy így osztok, vagy pont ellenkezőleg. A középút untat, és meggyőződésem szerint az adott színésznek sem tesz jót a fejlődése, érése folyamatában. Az ellenosztás is nagyon vicces tud lenni, a Pusztuló című projektünkben sok példa volt rá – de úgy gondolom, a Szentivánéji álom-ban nincs rá sok drasztikus példa. Ebben a modernizált feldolgozásban egy fesztiválon járunk, és majdnem mindenki fiatalabb figurát játszik, mint amilyen valójában. Ahhoz, hogy az infantilizmust, amit elképzeltem, meg tudjuk jeleníteni, a színészeknek hozzá kellett szokniuk egy bizonyos játékstílushoz. Először inkább legyen túl sok, amit csinálnak, aztán majd visszaveszünk belőle – ha vérszegény és visszafogott alapokról indulunk, azt sokkal nehezebb felnagyítani. Mindenki ezer fokon kell, hogy égjen, és ehhez szükség van rá, hogy megérezzék egymás ritmusát, és ne a megszokott színészi sémáikat hozzák. Ez sok próbát, kísérletezgetést és rengeteg beszélgetést igényel.


És te hogyhogy nem szerepelsz benne?

Mindig el kell döntenem, és nagyon átgondoltan kell eldöntenem, hogy mikor játszom és mikor nem, mit játszom és mit nem. Szoktam is mondani, hogy az iJobs produkciónkban nem csak azért osztottam magamra Steve Jobs szerepét, mert nagyon el akartam játszani, hanem mert objektíven, rendezői szempontból végiggondoltam, kinek kell játszania ezt a karaktert a társulatból ahhoz, hogy a lehető leghitelesebb legyen az előadás. Ez távolról sem azt jelenti, hogy úgy gondolom, én vagyok a legjobb színész a csapatban. Visszatérve a kérdésre, ez egy hatalmas projekt számunkra – nagyon hosszú, rengeteg a szereplője, és szigorú rendezői vezetést igényel. Úgy érzem, ehhez nekem kívülről kell látnom az egészet. És amúgy is minden karakterre van nálam megfelelőbb színész a társulatban. Kivételesen. (nevet)


Szerinted mi lehet az előadás mozgatórugója? Mitől lehet érdekes?

Nagyon izgalmasnak tartom, ahogy egy ilyen dráma élni kezd a kortárs közegben. A shakespeare-i alaphelyzeten ehhez persze finomítani, változtatni kell. Nagyon furcsa lenne, ha egy mai gimis azt mesélné az osztálytársainak, hogy „Fú, az előbb mondta a királyi pár, hogy engem a jövő héten kivégeznek, ha nem jövök össze a Palival”. Olyan megoldásokat, ügyeket keresünk, amikkel idézőjelbe tudjuk tenni, meg tudjuk magyarázni az archaikus konfliktusok alapjait. Ez egyfajta összekacsintást is eredményez a darabot ismerő nézőkkel. A másik dolog pedig az, hogy tényleg nagyon pofátlan előadást szeretnénk csinálni. Teleraktuk a szövegkönyvünket pop-kulturális utalásokkal, amik filmeket, sorozatokat, mémeket idéznek meg – ami a csövön kifér. Ebben nagyon sokat segítenek a Galkó Janka által tervezett és kivitelezett jelmezek, a látvány és Ágoston András tracklistje. Fiatalos svunggal mentünk neki az alapvetően tiszteletben tartott alap-sztorinak. Ez már a Facebook-generáció nyelve. Persze védhető álláspont, hogy Shakespeare nem így írta meg, és ez már nem teljesen ugyanaz, de az előadásunk címe is pontosan erre utal.


Véleményed szerint a fiatalok könnyebben becsábíthatók a színházba, ha egy klasszikust modern köntösbe csomagolva kínálsz?

Szerintem feltétlenül. Rendezőként és társulatvezetőként a repertoárunk összeállításánál mindig abból indulok ki, hogy engem mi érdekelne. Azt gondolom, a klasszikusok nem arra vannak, hogy újra és újra szolgai módon meséljük el a történetüket. Gondolatébresztőként kell funkcionálniuk, ezért váltak klasszikussá. Nem azért maradtak fent, hogy betűről betűre úgy hangozzanak el, ahogyan annak idején le lettek írva – hanem azért, mert van a magjukban egy szép vagy épp megrendítő történet, és ha mi ezt elmeséljük, akkor már jól bántunk az alapanyag lelkével.


Miért ajánlanád az előadást?

Mert ilyen Szentivánéji álom még nem készült. A történet ismerős, de nagyon más a körítés és a felvett tempó, stílus is. Úgyhogy ezért: mert új.

Az interjút Babus Dóra készítette.