Szögezzük le első körben azt a tényt, amit – kiemelten fontos szerzői és marketinges információként – a lehető legtöbb alkalommal igyekszünk hangsúlyozni: ez az Addams Family nem az az Addams Family lesz. Hogy ez mit is jelent, a szövegkönyv közzététele és az előadás bemutatása híján (pontosabban: előtt) igen nehéz körülírni. Annyi biztos, hogy több vért, verejtéket és könnyet. Talán több orrát felhúzó nézőt, valamivel több kulturális vagy épp közéleti természetű vitát – de reményeink szerint abszolútértékben mégis nagyobb érdeklődést, és talán egyfajta “igazán mocskos megtisztulást”.

 

A cikk szerzője Egressy G. Tamás, a 2020 novemberében bemutatásra kerülő Addams Family (TM) szerzője és rendezője.
Az írás egyéni véleménycikk, tehát nem a Spirita Társulat összes tagjának véleményét tükrözi.

 

TARTALOM, avagy GONDOLAT-BLOKKOK

1 – FILMES ÉS SZÍNHÁZI ELŐKÉPEK
2 – NEM VÉSZ EL, CSAK ÁTALAKUL, avagy A GALÁD CSALÁD ÚJRATÖLTVE
3 – KÖZÉLETI CSUJOGATÁS
4 – HOGYAN ILLESZKEDIK AZ ADDAMS FAMILY (TM) A SPIRITA EDDIGI MUNKÁSSÁGÁHOZ?

 

Addams Family Values (1993)

 

1
FILMES ÉS SZÍNHÁZI ELŐKÉPEK

 

Induljunk a kályhától: Charles Addams (1912-1988), egy amerikai karikaturista és képregény-szerző megalkotta a máig popkulturális ikonként élő Addams-családot: Gomezt, Morticiát, Wednesday-t (azaz Szerdát), Pugsley-t (azaz Buksit vagy Blökit), Festert, Nagymamát, Izét, Lurch-öt és Hogyishívják Kuzint. A hullák, szellemek, emberi mocsokságok, lightos szexuális devianciák és különféle szörnyetegek iránt különös vonzalmat tápláló família jelmondata (“Sic Gorgiamus Allos Subjectatos Nunc”) valami olyasmit jelent, hogy “Vígan ülünk tort azok felett, akik a vesztünkre törnek” – ám ez a latinora.hu elemzése szerint szándékosan ál-latin, inkább angolszász félrehallásokra építő nyelvi játék. Ilyenformán tökéletes szimbóluma a kiforgatott, félig-meddig hamis, tartalmában mégis lényegre tapintó világnak, amelyben hőseink (antihőseink) csetlenek-botlanak, borzongatnak, kínoznak és gyilkolásznak. Hiszen ódon is, meg nem is; igazi is meg nem is; tartalmas is meg nem is.

A “galád család” (oh, mily’ visszafogott magyar címadás 1991-ből, de hát az ilyesmihez Árpád népe már réges-rég hozzászokhatott) először pár kockás képregények, majd rajzfilmek, végül élőszereplős filmek formájában is meghódította a nagyérdeműt – sőt, az utóbbi években az amcsi színpadokra is eljutott, igaz, nem a forrásmű mélyebb rétegeinek vagy épp társadalomkritikájának szem előtt tartása mellett, sokkal inkább valamiféle túlhajtott marketing-szörnyetegként. Musical készült belőle ugyanis, amelyet a közeljövőben Magyarországon is bemutatnak majd. Hogy a széles közönségnek szánt zenés műfaj – amely persze sok-sok nagyszerű és rétegzett alkotást termelt már ki magából az évtizedek során – mennyire passzol a “darkos” akasztófahumorhoz, az valószínűleg rendezői ízlés és production design kérdése lesz… mindenesetre a magunk részéről nem kísérletezünk ilyesmivel. Legföljebb műfaji játékok, kikacsintások és mini-paródiák révén, de ezekről majd később. Az eddigi mainstream feldolgozások közül érdemes továbbá megemlíteni a tavalyi animációs filmet, ami azonban – egy-két kiemelkedő pillanatától és valóban merész húzásától eltekintve – fájdalmasan “vértelen” lett, befejezésének PC-üzenetével pedig sem az alapszellemiséget, sem az Addams-hagyományt nem szolgálta. “Kár érte”, mondhatnánk, de nem mondjuk, nem a mi dolgunk ilyeneket mondani.

Ami jelen sorok szerzőjét és a Spirita Társulatot elsősorban érdekli ebből az egész jelenségből, azt sem az 5-12 év közötti kölykök számára gyártott, mókás képregények és matiné-rajzfilmek, sem a musical-feldolgozás nem domborítja ki igazán. Sőt, fájó szívvel – a nagyszerű Barry Sonnenfeld leginkább kanonizált filmjeinek imádata mellett – azt is hozzá kell tennünk, hogy még a moziban sem kaptuk meg maradéktalanul. A néhai Mr. Charles Addams fejébe persze nem látunk bele, de meggyőződésünk, hogy a sötét humorral fűszerezett, nem egyszer tabutémákra is reflektáló (s azokat döntögető) alkotásfolyam eredetileg valamiféle görbe tükör állításának szándékával keletkezhetett. És ha ez így van, na meg a tabuk is a képbe kerülnek, hát tartozunk az alapanyagnak, legalábbis az alapgondolatnak valamiféle, 18 éven felülieket is kielégítő, igazán felnőtt és 21. századi reprezentációval. “Felnőttesítve”, eldobva a kedvező korhatár-karikát, szabadon kezelve a kiindulási alapot jelentő “univerzumot”. Hogy mennyire tartjuk tiszteletben a forrásművet, arról – a Spirita történetében talán először? – igazán alaposan lehetne vitatkozni. Az Addams Family-kultusz és -mitológia ugyanis mindössze asszociációs alapként és popkulturális referenciapontként szolgál a feldolgozásunkhoz. Minden más – a dialógok, a dramaturgiai szerkezet és a színházi nyelv – a véletlen, a kortársiasított horror-komédia eszméje, valamint Soros György műve.  Természetesen.

Ha a tartalom töredékes és “trollkodásra” alkalmas, miért ne lenne ugyanilyen a forma is? Az eklektika nem feltétlenül negatív jelenség, lehet cél és alaposan átgondolt művészi döntés is. Ha körülnéz az ember, egyre több extrém, akár minimalizmusával, akár színpadi túlfogalmazásával vagy épp szándékos, kiforgatott giccsességével tüntető, kortárs társadalomkritikát láthat. Mindkét irány működik, mindkét formai megoldás értékes és elgondolkodtató, ugyanakkor igazán szórakoztató látleleteket termel ki a világról, ami körülvesz minket. A nemzetközi filmgyártásban a South Park hatására elfogadottá és kívánatossá vált az abszurd, a szatíra, az “odamondós”, agyas trollkodás, mint alműfaj (sőt, mára különálló zsáner is lett belőle).  Ennek persze vannak kiemelkedően okos és maradandó hatású megvalósulásai, de totális tévútjai is (fájdalmas például a trollkodást semmiféle szellemességgel nem ötvöző Hogyan rohanj a veszTEDbe… a magyar címét meg inkább hagyjuk is). Veszélyes terep a Family Guy infantilizmusát összeházasítani a shakespeare-i gondolatfolyamokkal, de ha sikerül a varázslat, izgalmas és formabontó játék születhet, akár a háttérben meghúzódó, komolyan vehető tartalommal is. A színházi világ lomhábban és több szorító tényező által befolyásolva reagál az efféle kulturális irányzatokra, de tény, hogy a magyar felhozatal is egyre aktívabban (és nyilván vegyes eredménnyel) pedzegeti a “l’art pour l’art” formai játékok, a rajzfilmszerű humor és a dráma keveredésének megoldásait. Ha ilyen szempontból előremutató és színészi részről komoly bátorságot, beleérzést kívánó alkotást keresünk, a közelmúltból elég csak Bodó Viktor rendezésére, a Kertész utcai Shaxpeare-mosó-ra gondolnunk. Anélkül persze, hogy egyes alapvető ízlésbeli- és stílus-elemeken túl bármiben közösködne a mi Addams-ünkkel.

Előadásunknak a “Nemzeti Trollszínház” alcímet (vagy műfaji besorolást?) adtuk, és ezzel egyszerre két dolgot is jelzünk. 1: műsorpolitikai és műfaji szempontból kifejezetten független szellemiségű, polgárpukkasztó és merész produkciót képzeltünk magunk elé, ami első blikkre talán az öncélúsággal is kacérkodik, persze erre nagyon is megvan az oka (“troll”). 2: nem tartózkodunk a közéleti reflexióktól, és nem leszünk tekintettel a mai pártpolitika vélt vagy valós nyomásaira, tabuira, elhallgattatási kísérleteire, egyszerűen szólva: a “ne szólj szám, nem fáj fejem” diplomatikus művészetére (“nemzeti”). Mindezt természetesen önerőből tesszük, kizárólag követőink és nézőink anyagi támogatásával, szóval nyugodt lélekkel és felemelt fővel kimondhatjuk, hogy akinek nem tetszik a fent vázolt irányvonal, az bekaphatja.*

*Viccel, bolondozik a szerző.

 

2
NEM VÉSZ EL, CSAK ÁTALAKUL, avagy A GALÁD CSALÁD ÚJRATÖLTVE

 

A decemberben elkészült szövegkönyv alapját kétségkívül az 1991-es és 1993-as mozifilmek képezik – de mit is jelent ez pontosan? Valamiféle homályos támaszt, ami a történetszövésben alapvetően épít az ismert sztorik és poénok láncolatára, ámde épp annyira távolodik el ezektől, hogy hiteles, önálló alkotás legyen, saját célokkal és történetmesélési módszerekkel. Dialóg-szinten kevés azonosságot fedezhet majd fel a nagyérdemű, azokat is inkább utalások, kikacsintások formájában. Színházi szempontból markáns világú, 21. századi alkotást tervezünk – és ehhez illeszkedve írói szempontból is egy alaposan “megkavart” végeredményen dolgoztam, melyre sem alkotói, sem jogi szempontból nem lehet azt mondani, hogy szó szerinti adaptáció, sőt, tán még azt sem, hogy echte átirat.

Vegyük kezdésképpen a karaktereket. Első blikkre talán nem találunk túl nagy változtatásokat, és ennek az az oka, hogy feldolgozásunk felvállaltan a jól ismert szereplők jellemvonásaira (és csakis azokra) építi “Addams Family-jellegét”. Mivel önálló írásműről van szó, a karakterek által megélt helyzetek nagyban eltérnek a forrásmű sztorijától, ezáltal a “tanulság” (milyen rémes szó) és a produkció által közvetített “értékrend”, kiforgatott világszemlélet is más lesz, mint amire a filmek ismeretében számíthatunk. Színészeink azonban tudatosan megidézik a híres figurákat, csak épp mindenki kap egy (vagy több) gellert a sztori szövögetése folytán. Morticia (Korcsmáros Felícia) buja boszorkány, aki hagyományos háziasszonyi teendőit hanyagolva egész álló nap a szexen, a sorozatgyilkos elődök nagyszerű tettein és az emberi szenvedés artisztikummá emelésén mereng. Gomez (Pásztor Máté) szórakozott és laza családfő, nagyszerű fizikai adottságokkal (golf-mániás, remek táncos, harcművész) és olyan vagyonnal, melynek oltalma alatt valóban nincs más dolga, mint belülről rothasztani az általa lenézett információs társadalmat. Wednesday (Csizmadia Orsolya) és Pugsley (Bittner Dániel), a “gyerekek” olyannyira szüleik miniatűr reprodukciói, hogy még a nemi közeledést is az ősöktől tanulják; mindeközben meglehetősen egészségtelen, már-már szado-mazochisztikus kapcsolatot tartanak fent, melynek alapja, hogy a gyakorló pszichopata Wednesday különféle kísérleteket hajt végre a bipoláris Pugsley-n, akiből csak néhanapján robban ki a kontrollálatlan indulat. Fester (Krausz Gábor), az elveszettnek hitt, de váratlanul visszatérő nagybácsi minden (és még annál is több), ami nem fér bele a PC-be: otromba, gátlástalan, szexuálisan túlfűtött, visszataszítóságában valahogy mégis bájos ösztönlény, aki 10-es IQ-jával és szakadatlan rossz döntéseivel időzített bombaként keseríti meg a hozzá mégis ragaszkodó família mindennapjait. A családhoz tartozik még Izé (Kocsis Fülöp Soma), ahogy a színlap írja: egy kib*aszott kéz, akinek azonban színészhallgatóként még mélyebb és nemesebb ambíciói voltak, ám karrierje sajnos nem a tervek szerint alakult; és Lurch (Gulyás Ádám), a Frankenstein szörnyére emlékeztető, lelke mélyén mégis kész filozófusként és művészként funkcionáló mindenes, aki az összes előítéletre és felszínes nézetre, véleményre rácáfol, méghozzá rendszeresen. A Nagymama karaktere húzásra került: dramaturgiai szerep híján csak tengene-lengene, fontosnak tűnő szövegei könnyedén átadhatók volnának bárki másnak, jelenléte nem lenne erős hatással az alapvetően fiatal korosztályra építő rendezésre.

S ha már “fiatal korosztály”, szögezzük le: a rendezés szándékosan játszik az életkorok néhol abszurd relációival. Ahogy az írott darab is döntögeti a negyedik falat, és beemeli a nézőt az alkotásba (sőt, annak megszületésébe is), a megvalósítás során is kiemelt hangsúlyt kap majd a szereplők szimbolikus jellemeiből fakadó, hagyományos osztást meghaladó gondolkodásmód. Zárójel bezárva.

Eddig tartottak tehát Addamsék. De mi is az, ami ellen ez a betegesen morbid família (a filmekből továbbfejlesztett jellemekkel és értékekkel) kiáll? Mi más lenne, mint maga “a világ, amelyben élünk”? Íróként konkrét és kimondott célom volt, hogy minden “családon kívüli” karakter a posztmodern világ valamely jellemző rákfenéjét, problémáját, morális vagy politikai deficitjét szimbolizálja – hiszen a non-PC poénok, a szexuális és naturális fricskák közepette pontosan az ő jelenlétük az, ami valódi érvényt szerezhet az előadásnak. Az ő felemelkedésük és/vagy bukásuk jelentheti a produkció erkölcsi mércéjét, és ez világít rá mindarra, amiről valójában beszélni szeretnénk. Tully Alford (Czibere Krisztián) megnyerő, fiatal sztárügyvéd, aki megvásárolt Instagram-követőinek osztja az észt, miközben csakis a pénz és a hatalom lebeg a szeme előtt. Felesége, a kissé frigid Margaret (Harsányi Lea) az “agy” – ő irányítja és hajszolja üresfejű férjét, míg végül afféle kifordított Lady Macbeth-ként rá nem döbben, hogy felszínes élete csupán egy gigantikus hazugság volt, és egészen más értékek mentén kellene folytatnia földi ténykedését. Tully asszisztense, a csapongó és ostobácska (pontosabban annak tűnő) Olivia Fortuna (Ternai Kri) lelkes, odaadó és teljes mértékben moráltalan figura: a főnök-beosztott viszonyban önként és dalolva metoo-zó karrierpióca azonban többet rejteget, mint amennyi elsőre feltűnhet belőle. Ehhez a trióhoz csatlakozik negyedik kerékként a bestiálisan hatalomvágyó, ugyanakkor valódi kaméleonként stílust, formát és véleményt változtatgató Abigail Craven (Galambos Zsófi): egy meglehetősen sérült lelkű, tehetségét és eszét a totális diktatúra igényére fordító amazon, aki ellentmondást nem tűrően tapos át mindenkin, aki az útjában áll önmaga hitelesítése felé. Ötödik “gonoszunk” az első körben megbukott négyesfogat után lép igazán színre; ő Debbie Jenninsky (Kuna Kata), aki ártatlan báránykából egy pillanat alatt szexéhes vadállattá vagy épp kimért, megfontolt dívává képes változni, csupán egyetlen szempontot szem előtt tartva: önnön nagyszerűségének és felsőbbrendűségének hirdetését, a teremtésben elfoglalt helyének igazolását, minden ellenkező szándék vagy szempont totális eliminálását. Rajta keresztül a gold digger-jelenségről és a sugar daddy-k világáról értekezhetünk – ahogyan Tully a kiüresedett szociális médiát, Margaret az elhibázott életcélok revízióját, Olivia a gátlástalan hatalomvágyat, Abigail pedig a taktikus hazugságok természetét szimbolizálhatja, jelenítheti meg.

Térjünk ki arra a két karakterre, akik mindeközben nem (vagy csak nagyon ritkán) csatlakoznak a történet fősodrához. Nem is tehetik, hiszen a darab univerzumán belül nem “evilági” lények, sokkal inkább a néző pártfogói, vezetői, afféle narrátorok, akik a maguk szempontrendszere alapján elemzik és alakítják a sztorit. Mordis (Korcsmáros András) a Tim Burton-filmek látványvilágát idéző, kamaszgyerekeknek készült horror-rajzfilmek mókás szereplőire hajazó, nagyhangú és teátrális “showman”. Rímben beszél, és bár felnőtt tartalmakat is csempész mondandójába, valamilyen szinten végig az ifjonti naivitás, a mese szeretetének képviselője. Ellentétben Kymringgel (Fejér Máté), aki a Kételkedés Szellemeként nagyon is földhözragadt tanulságokkal és véleményekkel traktálja kollégáját és a közönséget; s nem érdemes megfeledkezni arról sem, hogy munkája és pozíciója folyományaként egyaránt jelenlegi kormányunkhoz húz a szíve, így meglehetősen érzékeny témákra is rátapint. Ahogy persze mindenki más is, ő azonban közvetlenebbül, dramaturgiai szempontból is érdek-vezérelten, tompítás nélkül.

Tizennégy figura, akiknek majdnem mindegyike a filmekben vagy egyéb médiumokon keresztül megismert Addams-contentekben is feltűnt (kivétel Olivia, Mordis és Kymring – de a többiek is alaposan át vannak variálva, néhol már-már a felismerhetetlenségig). Mi teszi hát annyira egyedivé a Spirita-féle Addams Family (TM)-et, hogy még a címbe iktatott két kis betűvel is jelezzük: ez az Addams nem az az Addams? Természetesen a szereplők által kiváltott vagy elszenvedett helyzetek milyensége, a szituációk, amelyek sokkal inkább a 21. században és mai világunkban gyökereznek, mintha egyszerűen lemásolnánk, felfrissítenénk, “leporolnánk” a klasszikusnak számító mozikat. Célunk, hogy a kiindulási alapokat kezdettől fogva kiforgassuk, a nézői elvárásokra fittyet hányva teljesen új irányokat és konzekvenciákat tárjunk a befogadó elé. Ezt szolgálja a sokszor trágár (reményeink szerint azonban mindeközben végig szellemes) nyelvezet, a tabudöntögető mondatok, a kényes témák szándékos el-nem-kerülése, valamint a dramaturgia csapongó, mégis szigorúan egy irányba terjedő jellege. Azért kell nekünk a 7 Addams és a 7 kortárs “világfi”, hogy megmutassuk: egy folytatásra érdemes popkulturális hagyomány árnyékában, attól merészen elhúzva is lehet érvényes és friss, akár húsbavágó tartalmat előállítani. Most épp Addamséket hívtuk segítségül, máskor talán mást fogunk. A közlés jellege nem változik.

 

3
KÖZÉLETI CSUJOGATÁS

 

Felmerülhet a kérdés: miért van szükség mindarra, amit fent – hol barokkos körmondatokban, hol konkrét felsorolásokban – fejtegettem? Miért is kellene az Addams Family-t “megreformálni”, új tartalommal feltölteni és eltávolítani, afféle brecht-i gesztussal szinte elviselhetetlenül távolivá, mégis maivá tenni? Nem lenne elég elővenni a Lear király-t, és – akár szájbarágós utalások, popkulturális és közéleti kikacsintások nélkül – elmondani valamit a világunkról? Valami örök érvényűt, ami 10 év múlva épp ugyanolyan fontos és érthető lesz, mint ma.

A válaszban benne rejlik egy “dehogynem”, ám jelen színházi kísérlet esetében ennél többről van szó. Átlagéletkorát tekintve a Spirita fiatal társulatnak számít. Én magam – mint író és rendező – több műfajt, azokon belül pedig több stílust is kipróbáltam már. Ez egyfajta tanulási folyamat, melyet nagyban meghatároz a szerző-rendező személyiségének pillanatnyi állapota, valamint az, mi érdekli éppen a világból. Pontosabban fogalmazva: a szerzői koncepció, szándék, közlésmód – és persze a csapat jelenlegi állapota, összetétele, a sok résztvevőből összeadódó szervezet, amit végső soron kompániának nevezünk.

Az Addams Family (TM) nem azért nem lesz egy finomkodó előadás, mert polgárpukkasztás nélkül el sem tudom képzelni, ki lenne rá kíváncsi. Nem azért lesz botrányos és helyenként durva, mert csak erre van képzelőerőm, vagy mert maximalizálni szeretném a kiváltott hatást. Azért lesz ilyen, mert forrong valami a társadalmunkban, ezen belül is jellemzően a “mi korosztályunkban”. Hiánycikk lett az a fajta nyers őszinteség, ami nem mondja eltartott kisujjal, hogy “ez már túl túl sok”, hiszen ráébredt, hogy nap mint nap olyan hírekkel, eseményekkel, döntésekkel és személyiségekkel találkozik – a hírekben, a való világban vagy épp a kereskedelmi médiában -, amelyek egytől egyig hihetetlenek lettek volna néhány évtizeddel ezelőtt. Ahogy előadásunk premisszája is hirdeti: tort ül az őrület, a felelőtlenség, a következetlenség, a gonoszság, a kirekesztés és az iparrá tett élethazugságok végtelen sora. Ha pedig ez ül tort, akkor erre kell reagálnunk. Megtehetjük hosszas esszékben – mint amilyen ez itt -, és/vagy megtehetjük közvetlenül, az érzékekre hatva, felbolygatva a kényelmetlen témákat, tabukérdéseket. Mindkét irányra szükség van. A színház azonban nem esszé. Az Addams Family-világ pedig kifejezetten alkalmas rá, hogy “a szoknyája mögé bújva” beszéljünk a degenerált társadalmak legfőbb hibáiról, szembeállítva velük a degeneráltnál is degeneráltabb családot, melynek tagjai csupán kimondják, amit más nem akar vagy nem tud megfogalmazni. Ezek az alakok csak élni szeretnének, egyetlen kikötéssel: szemben az árral. Hogy ez mennyire lehetséges, azt színes-szagos, túlzó, helyenként már-már commedia dell’arte jellegű figurák sokaságán keresztül boncolgatjuk. Spoiler: többféle eredményre jutunk.

Reményeink szerint röhögni is lehet  majd (őszintén és kínunkban is), de akár elgondolkodni is. Egyetlen dolgot nem engedhetünk meg magunknak – és ez teszi komoly szakmai kihívássá a projektet -, mégpedig az igénytelenség, művészi lustaság akár leghaloványabb látszatát. A “színvonaltalant” színvonalasan, a trash-t gondolati mögöttesekkel dúsítva, a popkulturális megmondást színházi igénnyel – ez méltó cél lehet egy olyan társulat számára, melynek tagjai ezerféle háttérrel kerültek össze, elég sok eseményt megtapasztaltak együtt a hazai viszonyok káros hatásaival kapcsolatban, és sem művészileg, sem emberileg nem félnek képviselni valamit, ami nem megszokott a budapesti színpadokon. A Nemzeti Trollszínház nem erőszakosan megmondani, szájba rágni vagy nevelni akar, de nem is vásári komédiát kínál. Életbevágó társadalmi és erkölcsi kérdésekről értekezik majd, átgondolt és kidolgozott szerkezetet használva, csakhogy hangtompító nélkül, bevetve mindazt a hamis fényűzést, ami körülvesz bennünket.

Végezetül lássuk, mely korábbi munkáinkra hasonlít – és melyektől távolodik el – a 2020-as bemutató.

 

4
HOGYAN ILLESZKEDIK AZ ADDAMS FAMILY (TM) A SPIRITA EDDIGI MUNKÁSSÁGÁHOZ?

 

Határozzuk meg még egyszer, utoljára, “mi” is lesz a Spirita Társulat 2020 őszi bemutatója! Horror-komédia, közéleti kiszólásokkal, korhatáros tartalommal, popkulturális köntösben.

Horror? 2017-es Macbeth-előadásunkon kívül a 2018-as Jazzkéz & Whisky, a 2018-as A Sátán ügyvédje és a szintén 2018-as 10 kicsi néger is tartalmazott ilyen elemeket. Komédia? Ha el is engedjük a nem kifejezetten vígjátéknak szánt projektek humoros kikacsintásait, ide sorolható a 2016-os Pusztuló, a 2018-as #SzentivánéjiÁlom vagy épp a 2019-es Mindennapi kenyerünket. Közéleti kiszólások? Szinte minden eddigi előadásunk élt a kortárs világra történő reflexió lehetőségével, de ezügyben főként a 2015-ös Antigoné 015-öt, a 2016-os a Pusztuló-t, a 2018-as #SzentivánéjiÁlom-ot, és a szintén 2018-as Jazzkéz & Whisky-t szoktuk felemlegetni. Korhatáros tartalommal eleddig eleve nem igazán foglalkoztunk, elvégre egyik projektünk sem gyerekelőadás volt, így nem kötöttek minket a trágár beszéd és a – színpadilag indokolt – erőszak vagy épp meztelenség korlátai. A popkulturális köntös ügyében pedig könnyebb lenne felsorolni azt a néhány Spiritás előadást, amire nem volt jellemző valamiféle médiakritika vagy filmes, színházi elődökre való kacsingatás – ettől a jelen írásban inkább el is tekintünk.

Látható tehát, hogy – igaz, ismét filmadaptációról van szó, amire volt már példa mifelénk – akármennyire másnak tűnik az új bemutató premisszája, mint eddigi munkáink, valójában a “tő”, az alap, a közlésre épített forma nem áll távol a korábbiaktól. A különbség mindössze annyi, hogy látványában és üzenetében komplexebb, egyszerre könnyebben és nehezebben befogadható és feldolgozható produktumon dolgozunk. Sokféle tapasztalatunkat gyúrjuk össze, többféle színjátszási formát rakunk egymás mellé, igyekszünk tudatosan tágítani a pillanatnyi kereteket, átugrani a kőbe vésettnek vélt műfaji határokat. Hogy a műfajkeverés, a közéleti tabumentesítés, a kormánykritikája mellett univerzálisan “ide-oda vagdalkozó” színmű milyen fokú sikert ér el a maga monstre méretével és (Spiritás mércével) ritkaságszámba menő hosszával, azt a nagyérdemű dönti majd el. Ha hajlandó velünk együtt mögé nézni a talminak tetsző külcsínnek.

Mindazonáltal a folytatott (és megtört) hagyományok és az újszerű közlésmód keresése okán számunkra fontos, kiemelt jelentőségű projekt és vállalkozás a Spirita Addams Family (TM)-je. Mindenkit szeretettel várunk. Vagy utálkozva. Szinte mindegy.

 

 

BEMUTATÓ:
2020. november 5. Bethlen Téri Színház
TOVÁBBI ELŐADÁSOK:
2020. november 6. Bethlen Téri Színház
2020. december 3. Bethlen Téri Színház
2020. december 4. Bethlen Téri Színház

SZÍNLAP ÉS TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Addams Family (TM)