A Spirita Társulat – a tervek szerint – 2021 tavaszán állítja színpadra Klaus Mann klasszikussá érett regényének adaptációját. Az önkéntes karantén hosszadalmasra nyúló napjai lehetőséget adnak rá, hogy alaposabban is beleássuk magunkat az ellentmondásos és – erőteljes kritikai tartalma miatt – minden autokrata hatalom nemezisének tekintett alkotás hátterébe.

 

A cikk szerzője Egressy G. Tamás, a 2021-re tervezett Mephisto-feldolgozás dramaturgja és rendezője.
Az írás egyéni véleménycikk, tehát nem a Spirita Társulat összes tagjának véleményét tükrözi.

 

TARTALOM, avagy GONDOLAT-BLOKKOK

1 – AKTUALITÁS, avagy AZ ÖRÖK ÉRVÉNY TERMÉSZETE
2 – NEM VÉSZ EL, CSAK ÁTALAKUL, avagy AZ ADAPTÁCIÓ TERMÉSZETE

3 – KLAUS MANN,  avagy MI VEZETETT IDÁIG?
4 – MEPHISTO, avagy A JELLEMTELENEK GYÜLEKEZETE
5 – HOGYAN ILLESZKEDIK A MEPHISTO A SPIRITA EDDIGI MUNKÁSSÁGÁHOZ?

 

“Az ember minden hibáját megbocsátom a színésznek, a színész egyetlen hibáját sem bocsátom meg az embernek.”
Goethe: Wilhelm Meister

 

 

1
AKTUALITÁS, avagy AZ ÖRÖK ÉRVÉNY TERMÉSZETE

 

Talán leegyszerűsítő, de mindenképpen üdvös döntés onnan indulni, hogy persze, igen, tudjuk: minden műalkotás a maga korában, azaz születésének pillanatában a legérvényesebb (“duh!” – mondaná erre az angol, ami magyarul valami olyasmire fordítható, hogy “nem mondod!”). Ha önmagában álló alkotásként tekintünk a Művészi Produktumra – legyen az irodalmi mű, festmény, film, sorozat, installáció, és a felsorolás természetesen nyitott marad(hat) -, nem is kérdés, hogy az azt életre hívó alkotó, azaz a Szerző intencióinak és (decsúnyaszó) üzenetének legkielégítőbb lepárlása a mű megszületése környékén keresendő. Írom ezt az evidens konyha-művészetelméleti alapvetést úgy, hogy még ezzel együtt sem értek egyet azzal, hogy a Nagyon fáj helyes értelmezéséhez feltétlenül tisztában kell lenni József Attila életének pontos történéseivel, az évszámokig bezárólag, amelyeket aztán a hazai tiszti főorvos asszonyra emlékeztető fizimiskájú tanítónénik professzionális unalommal kikérdezhetnek. Mert ugye ez az irodalomoktatás alapja, nem pedig az, hogy a 21. században is érvényes jelenségekről, csalódásokról, örömökről, tudásanyagokról vagy épp társadalmi berendezkedésekről beszéljünk. (Utóbbiról ne is, mert még a végén elvisz a TEK.)

Na de miért gondolom, gondoljuk úgy, hogy nem az évszámok és nem a mű születésének pillanata a legfontosabb elemzési szempont? Pontosan amiatt, ami a hosszú távon is értelmezhető, nagyobb pályát leíró műveket (nem feltétlenül az alkotókat: műveiket) kiemeli a “megszokott”, pillanatnyi koordinátarendszerben működőképes, akár remek és fontos alkotások sorai közül. Ez pediglen az aktualitás, illetve a mindenkori aktualitás felemelő és számtalan kaput megnyitó jelensége.

Ha Shakespeare drámáit a megszületésük kontextusában értelmezzük, szórakoztató céllal, halálosan profin “megcsinált”, népszínházi “iparosmunkák” sora tárul elénk – persze kivételes írói eszköztárral, utánozhatatlanul száraz humorral és mélyfilozófiai fejtegetésekkel nyakon öntve, de hát azért mégis a Mari néninek (is), meg a mecénásnak, aki dugást és vért szeretne látni, fene a gusztusát. Ha Szophoklész, Jean-Paul Sartre vagy épp James Joyce műveit a korabeli viszonyokba merengve tekintjük, nyilván érdekes – helyenként kifejezetten izgalmas – társadalmi és személyes fejtegetésekre bukkanunk. Némely soraikat életrajzi elemekkel támaszthatjuk meg, így is közelebb kerülve egykori értelmükhöz. Mélyebben megérthetjük egy valamikori ember pszichéjét, és ennek is van tanulsága. Nem képződik azonban valódi, hosszan tartó közös érzelemhalmaz a befogadó (tömegek?) és az alkotó között, és azt tapasztaljuk, hogy a történelmi szemlélet ritkán fakaszt könnyeket. Egy ember halála tragédia, millióké statisztika, ugyebár. Az adat az adat marad, ha így állunk hozzá.

Ha azonban feltesszük a kérdést – és ezen a ponton kezdjünk el a színházművészet irányába tendálni -, mitől maradandó és ezerféleképpen prezentálható mondjuk a Hamlet, az Antigoné, a Zárt tárgyalás, a Sirály (majdnem Csirkefejet írtam, de az egy másik madár) vagy épp a Koldusopera, arra kell jutnunk, hogy minden azóta tapasztalt korszaknak, pillanatnyi létállapotnak, társadalmi felépítésnek, lélektani rendszernek vagy épp személyes élethelyzetnek van hozzájuk egy kis köze. Vagy nem is kicsi.

Az önmaguk korán és az alkotó személyén túlmutató művészeti alkotásoknál óriási kérdés, hogy mennyire szándékolt a szerző részéről ez az utókornak szóló törekvés. Mennyire tudta vajon, hogy mi lesz ebből, mennyire sejtette, hogy milyen általános és mindenki számára átélhető lesz a műve? Nincs válasz. Erre nem is lesz. Néhol lehet sejteni, de hát a megalománia úgyis mindig lebukós. (Nem úúúúúúúgy lebukós…)

A líra a közös Lelket keresi, a próza a közös Narratívákat, a színház pedig a közös Katarzist, amelyhez persze eljuthat érzelmi vagy intellektuális alapon is. A legnagyobb művek természetesen mindkét kategóriát (ti. az érzelmi és az intellektuális alapokat) egyaránt használják. Nem véletlen tehát, hogy századokon, ezredeken át is fennmaradnak, mivel mindig tudnak újat (egyben régit) mondani, miközben lehetőséget adnak az interpretálónak (urambocsá’ dramaturgnak, rendezőnek, színésznek) a friss nézőpontok felvillantására. Ha ez az interpretáció nem lenne, a gondolat is csak korlenyomat maradna. Ezért kell adaptálni, elővenni, toldozni-foltozni, akkor is, ha az alapmű a maga nemében tökéletes. Mást jelent, ha átszűrjük a saját valóságunkon.

Ahogy Britta Perry mondja a Community-ben: “A metafora egy gondolat, egy másik gondolat kalapjában.” A zöld aktivista-feminista-liberális paródia-figura ezen mondatán még társai is meglepődnek, tekintve, hogy nem szokott ennyire beletrafálni. A klasszikussá érő művek épp úgy a múltból kölcsönzött alapanyagok a mai művész számára, mint ahogy a metafora is gondolat egy másik kalapban, érthető. Hogy a spontaneitás látszatát keltsem, meglehetős önkritikával azt mondom: egyébként ebben az egész gondolatmenetben az a kurvajó, hogy az elemezgetés során kizárólag banális és kézenfekvő következtetésekre jutunk, mégis le kell fektetnünk ezeket az alapokat, különben nem jutunk el oda, amit sokan nem tudnak (vagy nem akarnak) pontosan megfogalmazni: miért is vesszük elő az önmagukon túli értelmet és irányt képviselő, önnön esztétikai erényeiken túli tanulságokat hordozó műveket? Miért nem tabu a bőrkabátos Hamlet, a cyberpunk Prospero, a Nyugatinál önfeledten drogozó Elektra? És legfőképpen: miért nem fölösleges?

 

 

2
NEM VÉSZ EL, CSAK ÁTALAKUL, avagy AZ ADAPTÁCIÓ TERMÉSZETE

 

Aki adaptált már klasszikus – vagy egyszerűen csak más időben, más térben – fogant művet, az pontosan tudja, hogy nem marketinges bullshit az igény: tudd összefoglalni egy mondatban, miért csinálod meg! Ez nem az amerikai mintára egyre divatosabbá váló szervezeti és vállalatépítési modellek egyik járulékos elméleti szarsága, hanem érvényes és komoly következményekkel járó felvetés. Ha csak azért rendeznél Othello-t, mert az általában siker, meg jól hangzik a címe, meg mondjuk van egy fasza négered, akkor tedd azt, amit az olcsó vodkával: “Dobd ki a picsába, és vegyél helyette mást!”

A másik idézhető dolog, ami eszembe jut erről: “Két dolog látszik a színpadon. A gondolat, és annak hiánya.”

Az adaptáló személy – nevezzük dramaturgnak, de a rendező is idetartozik, hiszen az ő koncepciója telíti meg érvénnyel a feldolgozást -, szóval ez a “dramaturg” kétféle irányból közelíthet. Vagy érzelmi, vagy intellektuális, mondhatni: társadalmi alapon dolgozik a szöveggel. Ha örök érvényű, tehát az alkotó konkrét állapotán és szándékán túlmutató (használhatjuk az univerzális szót?… persze, én írom a cikket, majd én eldöntöm) érzelmi tartalmat fedez fel az alapműben, szinte mindegy a forma. Szinte mindegy, miféle változtatásokat vállal be, milyen szemszögből közelíti a tárgyát. Ha átadja az alapvető szellemiséget, ami megrendít vagy éppen csak “hat”, már jó munkát végzett. Elég hasonló a helyzet a tudatosan intellektuális, tehát alapvetően nem emóciókon alapuló választással is. A fent emlegetett örök érvényűség nem csak a mindenkire ható, mindenkit megérintő érzelmek, de a minket körülvevő világ esszenciájának pontos és tévedhetetlen tudati megnyilvánulásaiban is jelen van. Jelen lehet. Nem véletlen, hogy a mindenkori hatalom fél a színháztól. Azért van ez így, mert – kimondva vagy kimondatlanul – olyan visszásságokra, veszélyekre mutathat rá a kulissza, amikre talán nem kéne. Jogállamban pláne. Nem jogállamban pláne-pláne.

Heves viták tárgya, hogy “minek” kell átdolgozni, újraformálni, akár szöveg-szinten is módosítgatni az alapanyagot. A válasz azzal kezdhető és fejezhető be, hogy nem kell. Ám ha az adaptációt végző alkotónak van (szerinte és munkatársai szerint) érvényes és kifejező gondolata, akár továbbgondolása az adott mű kapcsán, nem lehet akadály az öltözékek, a zeneválasztás, a dramaturgia vagy épp a színpadi nyelv átalakítása. És nem csak azért, mert harisnyában és korabeli tőrökkel Shakespeare-t játszani rém unalmas és modoros – hanem azért is, mert ez igenis az alkotói szabadság kifejeződése, egy létező fejlődési sorba történő beállás, az értelmezés legnemesebb lehetősége. Illik feltüntetni, természetesen. Illik beszélni róla, jelezni, kérdésként felvetni, megtárgyalni, megrágni, aztán vagy kiköpni, vagy megemészteni. De élből elutasítani kifejezetten színház-ellenes dolog, “ezt önnek nem ajánlom”.

A Mephisto tipikusan olyan mű, amelynek érzelmi töltete általános igazságokkal szolgálhat ugyan, de elsősorban nem amiatt kell elővenni. Hendrik Höfgen történetének ívében, a mellékszereplők színes jellemeiben persze mindenki találhat azonosulási pontokat, ámde az ilyen formájú alapfelvetések inkább egy szűk rétegnek: a művészvilág képviselőinek szólnak. Nem mindenkinek, nem az irodalomtól vagy a színháztól távolabb állóknak. Klaus Mann nagyszerűen oldja meg az “üzengetés” és a nagyképűnek ható okoskodás problémakörét: nyersen kritikus prózáját folyamatosan finom humorral vegyíti, ezáltal kesernyés mosolyra fakaszt, miközben alaposan elgondolkodtat arról, hogy mi folyik itt Gyöngyösön.

Na de mi folyik ott Hamburgban?

 

* Diktatúra!!!

 

 

3
KLAUS MANN, avagy MI VEZETETT IDÁIG?

 

Kezdetben vala Thomas Mann (a teljesség igénye nélkül: Halál Velencében, A varázshegy, Mario és a varázsló, József és testvérei, Doktor Faustus). Majd vala az ő fia, Klaus, aki az 1933 utáni német emigráns irodalom legjelesebb és máig leghatásosabb szerzője lett. Annak ellenére, hogy ő maga sokáig “életének legkeserűbb problémaköreként” emlegette nagypolgári származását, főként a sikeres író apja árnyékában érzett megfelelési kényszer miatt. Állítólag folyton a híres öreg műveihez hasonlítgatták az ifjú szerző szárnypróbálgatásait. (A fater később igyekezett enyhíteni a vélt vagy valós helyzeten, imígyen: “Bármennyi hirtelenség és könnyedség róható is fel munkájának, én komolyan hiszem, hogy ő a nemzedékének legtehetségesebbjei közé tartozott, talán a legtehetségesebb volt.”) Apja nyilatkozatai szerint Klaus egyébként túl könnyen és gyorsan dolgozott, és ez rendkívül sok valóban bizonyítható ellentmondáshoz, hibához is vezetett a munkáiban.

Átugorván a jelen cikk tárgyát tekintve lényegtelen gyermek- és fiatalkori információkat, azt azért jegyezzük meg, hogy Klaus saját bevallása szerint napi egy könyvet olvasott ki, kedvenc szerzői pedig – akiket “négyes csillagzatnak” nevezett – Szókratész, Nietzsche, Novalis és Walt Whitman voltak. Mindeközben színész szeretett volna lenni, és igencsak érdekes a naplójából származó idézet: “Híresnek kell, kell, kell lennem.” Eltéveszthetetlen a fiatal Klaus nagyravágyásának a Mephisto-ban is megfogalmazott hatása, ezáltal a heveny önéletrajzi vonal felsejlése is. Ha csak ebből indulunk ki, megáll a cikk elején emlegetett, “saját korában és az alkotó privát személyében üt a legnagyobbat!” értelmezés. Érdekes adalék ez, egy kis fricska, miszerint igenis van érzelmi kötődése a szerzőnek a főhőséhez, bármilyen tévutakra is kárhoztatja őt a regény lapjain. De ez mit sem csökkent annak a ténynek az értékéből, hogy az alapállás szigorúan társadalomkritikai. Sőt, hatalom-kritikai, amit ugye nem nagyon szerettek, és nem szeretnek most sem.

“Aki a politikában tegnapig még apatikus volt, azt felrázta a parlamenti választásaink eredménye” – mondta Klaus Mann 1930-ban, amikor a német nemzetszocialista párt elsöprő eredményei meghozták a Harmadik Birodalom előszelét. Nagyobbat nem is tévedhetett volna, legalábbis a náci uralom kiépülésének és a társadalom hallgatólagos beleegyezésének tekintetében. Mann aktív ellenfele lett a rendszernek, és tanulságos, hogy egy ízben – Gottfried Bennek írt levelében – “színvonaltalan”-nak nevezte a nácikat. Nem elsősorban gonosznak, ördöginek, zsarnokinak és embertelennek, mint azt manapság evidenciaként hangoztatjuk. Színvonaltalannak. Klaus saját apja is elhatárolódott a fia által támogatott sajtótermékek “túlságosan kritikus és politikus” irányvonalától, hiszen más alkotókkal egyetemben félt, hogy az irodalmi munkássága csorbát szenved. Így indult be az öncenzúra… milyen ismerős, milyen érdekes, mint egy örökké önmaga farkába harapó kígyó az évtizedek, évszázadok során.

Mielőtt rátérnénk, hogy a hatalom által eltussolt, saját hazájában csak későn megjelentethető, tabudöntögető Mephisto mennyivel érvényesebb és sokatmondóbb küzdelmet jelentett a rezsim ellen, mint a kortársak behódolásnak álcázott nyünyögése vagy épp hangos ágálása, szögezzük le: “(Klaus Mann) homoszexuális volt. Szenvedélyes volt. Thomas Mann fia volt. Tehát háromszorosan sújtott.”

És mellőzöttség, száműzetések, megbélyegzések, hazaárulózások hosszú sora után öngyilkos lett.

 

 

4
MEPHISTO,  avagy A JELLEMTELENEK GYÜLEKEZETE

 

Szögezzük le gyorsan: az, hogy aktuálisnak, mi több, örök érvényűnek tartom a Mephisto-t, véletlenül sem jelenti azt, hogy úgy gondolom, jelenleg náci rezsim alatt élünk. Ezt a triviális, már-már sértően primkó kitételt csak azok kedvéért szeretném megtenni, akik nem képesek egy 7 éves gyermek világlátásánál összetettebben szemlélni a művészi alkotások kiindulópontjait, valamint az “analógia” és a “metafora” fogalmairól sem gyakran hallottak “az élet iskolájában”, ahol a Facebook-névjegyük tanúsága szerint többnyire végeztek. Sem bértollnok, sem troll-kommentelő nem vetheti szemére senkinek, aki manapság, akár saját politikai gondolkodása és véleménye nyomán a hatalom és az egyén szembenállásával foglalkozik, hogy pusztán ezért nácinak, fasisztának, tömeggyilkosnak vagy kitudjaminek tartja kritikája tárgyát. Az alkotó szellemű ember egyébiránt mindenkor kritikus, elemző és szkeptikus. Ha azt látja, hogy a dolgok végzetesen rossz irányba haladnak, állást foglal. Ha nem, akkor “csak” figyel, töltekezik és elemez. Nálam fontosabb és okosabb alkotók nevében is írok most – milyen kár, hogy ez nem egy olyan típusú cikk, ami alá százával jönnek majd a kormánypárti kommenthuszárok. Azt mondom, “kár”, persze nem kár, csak hát hiúságomban sértődgetve pontosan tudom, miféle érdeklődés övezi az ehhez hasonló – mégoly gyenge vagy hiányos – elmélkedéseket. Semmiféle.

A Mephisto grandiózus látlelet egy pillanatnyi állapotról, de közben megdöbbentően magas színvonalon és meglepően sok szempontból több ennél. Általános, örökké húsba vágó hatású bemutatása egy züllött elitnek, ami magához rontja a közembert. Emellett erkölcsi dilemmák egész sora, precízen megrajzolt karakterek gyötrődése egy olyan szervezet, egy olyan egyeduralom szorításában, amit nem csak az egyén véleménye, de még az élete sem érdekel különösebben. Nagy igényű, mégis részletgazdag leírása annak, hogyan romlanak meg, korrumpálódnak vagy pusztulnak el az adott politikai és társadalmi klímában a “másképp gondolkodók”. Elmélkedés arról is, vajon hová tűnnek mindazok, akik elhagyják az országot, mert nem bírják; akik szolgálnak egy darabig, aztán ejti őket a rendszer; akik mindent megtesznek a hatalomért, és végül csak a szégyenük marad. A tükörképük, ami már nem azonos az arccal.

A sikertelen, majd sikeres, majd gyötrődő, majd behódoló színész-rendező történetén keresztül Klaus Mann olyasmiről beszél, amit mindenkor érzünk, aminek a veszélye állandóan fennáll – de bizonyos történelmi pillanatokban a szokásosnál is élesebben villan belénk. Amikor beindul az igazodás, a fent már említett öncenzúra, a félelem és a hiszterizálás végtelen kereke, hirtelen polarizálódni kezd a társadalom. Dönthetsz, hogy meghalsz, távozol vagy csatlakozol. Hendrik Höfgen, a betegesen hiú és sok szempontból sérült lelkű művész persze az utóbbit választja, és a sokrétű, érzékletesen felrajzolt (vagy esetenként felskiccelt) mellékalakok sokasága egyszerre tükrözi és ellenpontozza viselkedését.

Mondhatjuk, hogy elvtelen a főhősünk. Közben azért nem árt, ha követjük érzelmileg, és kíváncsiak vagyunk rá. Persze nem így, mint egy Herkulesre vagy egy János vitézre. Úgy, mint egy Jokerre. Úgy, mint egy Frank Underwood-ra. Úgy, mint minden antihősre, akinek a sorsa minket is hatása alá von, akinek életútjában bizony vannak ránk is vonatkoztatható vágányok, események, jelenségek.

A Mephisto tehát egy rétegelten megírt, visszafogott humorú, rémületesen pontos látlelet, ami örökké feltartott mutatóujjként szolgál majd az eljövendő koroknak, így a mi korunknak is. De miért? Elsősorban a karakterei, a felmutatott és alaposan végiggondolt – persze ezzel együtt is adaptálható, átírható, kiegészíthető vagy épp egyszerűsíthető – jellemek okán. A jellemtelenek gyülekezete Németország akkori viszonyaiban épp olyan veszélyes volt, mint manapság bárhol a világon. Rövid seregszemlémben csak a Spirita által bemutatni tervezett adaptáció karaktereivel foglalkozom, de aki olvasta a regényt, pontosan tudja: “Van még ott, ahonnan ez jött.” És sietek leszögezni, hogy a pár szóban feldobott karakterek jellemzésébe már bele-beleszövöm azt, ami számomra, mint átíró és rendező számára a legfontosabb lesz velük kapcsolatban.

Hendrik Höfgen, a nagyravágyó színész mindenáron sikeres akar lenni, és idővel meggyőzi magát: ha nem teljesítheti ki színészi és rendezői ambícióit a náci uralom kegyeltjeként, már nem is éri meg magányos hőst játszania az életében. Ezen döntése nyomán korábbi barátait, bajtársait, szerelmeit is sorra elárulja, majd mindezt a romlott világra, a mocskos hatalomra keni. Nyilván. Kezdeti színházigazgatója, Kröge korrekt szabadgondolkodó, de egyben vérbeli diplomata is. Aggasztja az események alakulása, ám amíg lehet, kitart. Amikor rádöbben, hogy nemtelen alkuk nélkül nemhogy boldogulni és megélni, de életben maradni sem nagyon lehet, végez magával. Nem úgy, mint a szélsőséges nézetei miatt korábban is félig-meddig kitaszítottként kezelt Hans Miklas, a szintén ambiciózus színész, aki fél életét a “nagyszerű Hendrik” árnyékában élte le, miközben anyagi gondjai és életének keserű alakulása miatt egyre vadabb és agresszívabb gondolatok képviselője és kiszolgálója lett. Hendrik szeretője, a fekete démon, Juliette érzéki, mégis cinikusan realista nő, aki bizsergetően megalázó szado-mazo szeánszokkal szolgálja ki egoista kedvesét – amíg rá nem jön, hogy még ez a korai, sajátos és a társadalom által természetesen elítélt kapcsolat is életveszélyt jelenthet, amint kellemetlenné válik az elnyomó hatalom és a “felsőbbrendű ember” tanának hirdetői számára. Hendrik életének másik fontos, 2-essel kezdődő személyi számú szereplője Dora Martin, az ünnepelt sztár, aki – miután már ő maga sem tudja tovább játszani ezt a szerepet – emigrál, és megpróbál elmenekülni a náci rezsim elől. Így lesz felfuttatott, imádott dívából üldözött, a rendszer ellensége. Dora Martin Hendrik rajongásának, majd később megvetésének tárgya. Kettős szereplő a náci uralom szabdalta társadalomban. Szinte szöges ellentéte a Tábornagy hitvese, a mindig elegáns és kifinomult Lotte Lindenthal: a fiatal színésznőcske minden szerepet megkap a nagy német színházakban, hiszen egy vezető politikus szerelme – nem mulasztja el kiélvezni az ezzel járó előnyöket, ahogyan Hendrik megkörnyékezését és viszonylagos elcsábítását sem. Ő is későn döbben rá, hogy a hatalom kezében mindenki, még a “nagy szerelem” tárgya is csak hitványan mutogatott bóvli lehet – nem teljes értékű művész. Végül, de nem utolsósorban itt van Teophil és a Tábornagy – egyazon férfiúi hiúság és nagyravágyás két ellentétes előjelű szimbóluma. A nagyra becsült, de hisztis és rosszindulatú író, valamint a náci párt egyik durva, könyörtelen, keménykezű végrehajtója, a hatalom gyakorlója, a Führer helytartója. Két eltérő szempontból rettegett férfialak, akiket egészen eltérő motivációk mozgatnak, és végül a kultúrháború meg a propaganda ellentétes oldalaira kerülnek. Természetszerűleg.

Hát, ezekkel kéne valamit kezdeni. Ezekkel a “jellemteliből” jellemtelenné vagy épp nemlétezővé váló figurákkal. A nép tagjaival, a művészvilág jeles képviselőivel, intézményes és független szörnyegetekkel vagy épp áldozatokkal. A színház és a politika barbárjaival. Egymás kivégzőivel, a német lélek megnyomorítóival, meg azokkal, akik nem képesek cselekedni a napról napra egyre durvább és agresszívabb hatalom ellenében. És ez nem mindig az ő hibájuk.

Újfent felmerül a kérdés: ismerős? És ez a kérdés megint csak nem azért merül fel, mert náci rendszerben élünk, és most 1936 van, annak a korszaknak minden bajával, háborús előszelével, aggályával és fasiszta ideológiájával. Ez a kérdés azért merül fel, mert – ha nem történelmi beszámolóként olvassuk – a Mephisto szimbolikus leképezése egy szélsőségekig szétbomlott, önmagát felfaló társadalomnak. Mikor, ha nem 2021-ben lenne ennek a gondolatnak, ennek a kritikai attitűdnek érvénye? (Szerény zárójelben tegyük hozzá, hogy a háború előszele, az eszement rombolás és a féktelen, gátlástalan propaganda napjainkban is jelen van. Nem csak nálunk, mindenhol a világban. Ezzel is érdemes kezdeni valamit. Talán meg lehet találni a Mephisto alakjainak mai másait? Spoiler: meg lehet.)

És – hogy visszatérjünk a kezdetekhez, ezáltal kissé forszírozott keretes szerkezetet hozva létre – hogyan, miként érdemes adaptálni az örök érvényű tanulságokat hordozó anyagot? Mindenképpen korszerűen, feltétlenül 21. századi környezetbe helyezve, és lehetőség szerint tartózkodva bármiféle konkrét politikai felhangtól. Nem az a bravúr, ha kormánypárti politikusok és megmondóemberek elhangzott mondatait vegyítjük Klaus Mann szarkasztikusan mélabús aforizmáival. Az a bravúr, ha egyetlen büdös szót sem mondunk azon túl, hogy a formailag modernizált történetet elmeséljük. És még így is tele lesz döbbenetesen aktuális, fájóan éles mondatokkal, jelenetekkel, problémafelvetésekkel.

Ezt tűztem ki célul, és az alapanyagot messzemenőkig tiszteletben tartva, a “megmondás” primitív “sivalkodásától” tartózkodva, csupán dramaturgiai és színpadnyelvi változtatások eszközölésével szeretném elmesélni a sztorit. Mert ugye mindennek egy erős sztori az alapja, mint tudjuk. Ez pedig elég erős sztori.

 

 

5
HOGYAN ILLESZKEDIK A MEPHISTO A SPIRITA EDDIGI MUNKÁSSÁGÁHOZ?

 

Résmentesen. Egészen simán. Több, mint simán: természetszerűleg. A 2014-es indulás óta a fél-amatőr és a független színház közti mezsgyén egyensúlyoztunk; aztán rezidens prózai társulat lettünk egy budapesti kőszínházban; aztán elkezdtünk ide-oda kalandozni, terjeszkedni, mindeközben mindig túléltünk valahogy; fillérekből alkottunk sokak számára érvényes és elgondolkodtató tartalmakat. Elutasítottuk a politikai jellegű felkéréseket, de nem erőltettük rá senkire a véleményünket, és – igen kevés kivételtől eltekintve – csakis az előadásainkon keresztül kommunikáltunk a közélettel kapcsolatban. A repertoár összeválogatása és a dramatizációs szempontok évadról évadra egyetlen célt szolgáltak: izgalmasat/izgatót, furcsát vagy éppen ellentmondásosat a színpadra vinni – olyan produkciókat csinálni, amilyenek minket is érdekelnének. Kezdetben ez volt Hendrik Höfgen színházának célja is. Ugye.

Végül, de nem utolsósorban, hadd válaszoljam meg a cikk első felében, az adaptáció kérdéskörénél feltett kérdésemet: mit miért csinál meg az ember, mi a célja vele, miért veszi elő? A Spirita eddigi munkássága, a repertoárjaink elég jól követhetően képviselték ennek a kérdésnek a fontosságát. A válaszok pedig kijelölik a Mephisto helyét a Társulat eddigi munkái között, és rávilágít, mennyire fájdalmasan logikus, hogy 2021-ben foglalkozni fogunk ezzel az alkotással. Hogy mennyire belőlünk, az alapállásunkból és a “kollektív természetünkből” következik ez.

Röviden, szikáran ilyesmiket gondolok az eddigi rendezéseimről, azaz ilyesmiket írnék, ha egy kibővített szalagcímben kellene megfogalmazni az adaptációk céljait:

Rómeó & Júlia (2014) – A naiv szerelmet romba döntő társadalmi viszályok és háborúk pusztító hatása az emberi jellemre és az együttélés elemi erkölcsére
Hamlet (2015) – Az őrület és a normalitás viszonylagossága, az egyeduralom által kiváltott lelki problémák kezelése és robbanása
Antigoné 015 (2015) – Az egyén és a hatalom szembenállása, a jó szándékkal kikövezett, Pokolba vezető út mindkét oldalon, a vallási fanatizmus pusztító ereje
Pusztuló (2016) – A média sorsrontó és félretájékoztató tombolása, a képernyő hazugsága, a hírnév pillanatnyi természete
Macbeth (2017) – A hatalom megrontó ereje, az ego győzelme a társas kapcsolatok fölött, az uralkodás pszichológiájának állandósága
Zárt tárgyalás (2017) – Az elemi, mindenkiben megbúvó gonoszság jelenléte és kezelési módjai
Bársonyos reggel (2017) – A férfi-nő kapcsolatok “héjanász”-dinamikája, a szerepjáték mint élettaktika
Túlvilági utazók (2017) – A szerelem túlvilágra is átívelő ereje, a társas kapcsolatok elengedhetetlen szerepe a magány leküzdésében, a nosztalgia útjai
iJobs (2017) – Az imázsépítés és a munkamánia negatív hatásai az emberi kapcsolatokra, a hatalom mint a normalitás megrontója
#SzentivánéjiÁlom (2018) – A gondtalan fiatalság és a féktelen bulik mögött meghúzódó melankólia, a hevesen szenvedélyes életforma által kiváltott infantilizmus formái
Jazzkéz & Whisky (2018) – Az alkotó ember személyes gyötrődése a miértekkel, a színházi világ és a politika ütközésének következményei
A Sátán ügyvédje (2018) – A korrupt rendszerek lélekrontó hatalma, a rossz döntések pillangó-hatása
10 kicsi néger (2018) – A múltbeli bűnök szerepe a mindennapjainkban, érvek az önbíráskodás mellett és ellen
V.I.Z.S.G.A. (2019) – Az emberi természet állatias alapvetései, a felülről kezdeményezett szociális kísérletek váratlan (vagy várt?) következményei, a csoportdinamika tipikus alakulása
Mindennapi kenyerünket (2019) – A mindennapok küzdelmei, a különféle embertípusok óhatatlan ütközése, a múltbeli sérelmek hatalma a jelen fölött
Fülke (2019) – Az erkölcs és az előrejutás ellentéte, a hazugságok következményei, az emberi lélek ingatag természete

A fenti felsorolásból is jól látható, hogy – főként a Társulat első éveiben – gyakori téma volt mifelénk a hatalom és az egyén, az ego és a társadalom, a jó és a rossz (meg a köztes állapot) kontrasztos problémaköre. Ezekhez a gyökerekhez kívánok visszatérni a Mephisto: Egy karrier regénye című, 1936-ban íródott, azóta örök klasszikussá vált, szimbolikus korlenyomat 21. századi, aktualizált átiratával.

 

 

2020. május