Interjú Egressy G. Tamással a #SzentivánéjiÁlom-ról

Az interjú eredetileg a BethlenBlogon jelent meg, a #SzentivánéjiÁlom bemutatójának idején.

 

Miért esett a Szentivánéji álom-ra a választásod?

Már számos klasszikust feldolgoztunk a Spirita Társulattal, de azok mind Shakespeare komolyabb művei voltak. Egy mai közegbe helyezett, társadalomkritikus Rómeó és Júliá-val kezdtünk, aztán jött a Hamlet, mint musical-revü és a horror-tendenciákra hajazó Macbeth. A legutóbbi, úgymond “klasszikus” rendezésem a Zárt tárgyalás volt, amiben szintén nagyon súlyos témákat és viszonyrendszereket boncolgattunk – így azt gondoltam, hogy a csapatnak és nekem is nagyon kéne már egy könnyedebb hangvételű darab, egy kis „fellélegzés”, amiben a színészek merhetnek vegytiszta komédiát játszani. Nem mintha ez bármit is jelentene, de a Szentivánéji álom sosem tartozott a kedvenc Shakespeare-műveim közé – velem ellentétben Nádasdy Ádám, akinek a fordítása alapján dolgoztunk, azt mondja, neki ez a favoritja, kötődik hozzá. Nálam valahogy mindig periférián volt, nem igazán foglalkoztatott; de amikor elkezdtem vígjátéki alapanyagot keresni, többen is felvetették, nem akarok-e Szentivánéji álmot csinálni. Tényleg annyira pofátlanul vidám az egész, és annyira pozitív a végkicsengése, hogy rögtön megragadott. Rendezőként egy picit én is „belebúsultam” azokba a nagy, mély sztorikba, amiken az elmúlt években dolgoztunk – mindenkinek jól esett végre rendszeresen röhögni a próbákon.

Azt olvastam, hogy ez lesz az eddigi legnagyobb szabású, a legtöbb színészt felvonultató előadásotok. Ezek után milyen érzésekkel vágtál bele a rendezésbe?

Ahhoz szoktam, hogy tizenegynéhány szereplős műveket rendezzek a Bethlenben. Persze dolgoztunk már intimebb kamaradrámákon is, de a két-három szereplős dolgok nagyon más rendezői attitűdöt igényelnek, ilyen módon talán nem is sorolandók az itt elemzett tapasztalatok körébe. Ezúttal minden eddiginél több ember vett részt a projektben – Linke Dorottya, az asszisztensem biztosan tudna mesélni róla, hogy mennyire nehéz az egyeztetés egy ennyi embert mozgató darabnál. Mindenkinek hétről hétre próbálnia, dolgoznia, haladnia kell, de ehhez nincs meg a kőszínházakban megszokott, szigorú próbarend-forma. Már ami az időkezelést, az egyéb színpadi munkák egyeztetését illeti. A Spirita tagságában nagyrészt szabadúszó színészek vannak jelen, így az egyeztetés folyamatos meccselést jelent a többi játszóhellyel: van, amikor nekünk kedvez a helyzet, és van, amikor kompromisszumot kell kötnünk. Rendezőként, alkotóként az a trükkös egy ilyen projektnél, hogy az egészet át kell látnom, egyben kell tartanom, mindenkinek elég instrukciót kell tudnom adni, mindenkire folyamatosan oda kell figyelnem. Nagyon sok figurával kell foglalkoznom, miközben nem téveszthetem szem elől a nagy egészet – de a mű szerencsére elég mozaikosan lett megírva, zártak a jelenetek. Mindenkivel a saját jelenetein dolgoztunk, a színészeknek a saját karaktereikkel, interakcióikkal kellet foglalkozniuk. Így a próbaidőszak számukra nem okozott nagyobb nehézséget, mint az eddigi munkáink során. Maximum idegesebbek voltak az utolsó héten. (nevet)

Milyen volt a próbafolyamat?

Hangulatát tekintve nagyon vidám. Rögtön az elején elmondtam mindenkinek, hogy nem kell fukarkodni a saját ötletekkel. Amúgy is úgy szoktam dolgozni, hogy az általam lefektetett és színpadra alkalmazott alapkoncepción felül konstruktívan meghallgatom a színészek, munkatársak ötleteit, elképzeléseit, mert megesik, hogy jobban, de legalábbis másképp látnak egy-egy helyzetet, mint én a direktori prekoncepcióim alapján. Ebben az esetben rögtön a próbafolyamat elején leszögeztem, hogy legyenek bátrak, merjenek akár ripacskodni is, ha az adott szituáció megkívánja vagy megengedi – és aztán ezt kellett kontrollálnom. Nyilván szelektáltam, hogy “ez jó, ez nem annyira jó, ez sok, ez kevés, ez nem fér bele, ez jó lesz, de inkább egy másik jelenetbe rakjuk bele”… Tehát irányítanom kellett az ő munkakedvüket, vidámságukat.


Mit gondolsz, a színészek mennyire tudnak azonosulni a szerepeikkel?

Többnyire igyekszem úgy szerepet osztani, hogy passzoljon az adott színész kvalitásaihoz és színpadi jelenlétéhez, imidzséhez. Vagy így osztok, vagy pont ellenkezőleg. A középút untat, és meggyőződésem szerint az adott színésznek sem tesz jót a fejlődése, érése folyamatában. Az ellenosztás is nagyon vicces tud lenni, a Pusztuló című projektünkben sok példa volt rá – de úgy gondolom, a Szentivánéji álom-ban nincs rá sok drasztikus példa. Ebben a modernizált feldolgozásban egy fesztiválon járunk, és majdnem mindenki fiatalabb figurát játszik, mint amilyen valójában. Ahhoz, hogy az infantilizmust, amit elképzeltem, meg tudjuk jeleníteni, a színészeknek hozzá kellett szokniuk egy bizonyos játékstílushoz. Először inkább legyen túl sok, amit csinálnak, aztán majd visszaveszünk belőle – ha vérszegény és visszafogott alapokról indulunk, azt sokkal nehezebb felnagyítani. Mindenki ezer fokon kell, hogy égjen, és ehhez szükség van rá, hogy megérezzék egymás ritmusát, és ne a megszokott színészi sémáikat hozzák. Ez sok próbát, kísérletezgetést és rengeteg beszélgetést igényel.


És te hogyhogy nem szerepelsz benne?

Mindig el kell döntenem, és nagyon átgondoltan kell eldöntenem, hogy mikor játszom és mikor nem, mit játszom és mit nem. Szoktam is mondani, hogy az iJobs produkciónkban nem csak azért osztottam magamra Steve Jobs szerepét, mert nagyon el akartam játszani, hanem mert objektíven, rendezői szempontból végiggondoltam, kinek kell játszania ezt a karaktert a társulatból ahhoz, hogy a lehető leghitelesebb legyen az előadás. Ez távolról sem azt jelenti, hogy úgy gondolom, én vagyok a legjobb színész a csapatban. Visszatérve a kérdésre, ez egy hatalmas projekt számunkra – nagyon hosszú, rengeteg a szereplője, és szigorú rendezői vezetést igényel. Úgy érzem, ehhez nekem kívülről kell látnom az egészet. És amúgy is minden karakterre van nálam megfelelőbb színész a társulatban. Kivételesen. (nevet)


Szerinted mi lehet az előadás mozgatórugója? Mitől lehet érdekes?

Nagyon izgalmasnak tartom, ahogy egy ilyen dráma élni kezd a kortárs közegben. A shakespeare-i alaphelyzeten ehhez persze finomítani, változtatni kell. Nagyon furcsa lenne, ha egy mai gimis azt mesélné az osztálytársainak, hogy „Fú, az előbb mondta a királyi pár, hogy engem a jövő héten kivégeznek, ha nem jövök össze a Palival”. Olyan megoldásokat, ügyeket keresünk, amikkel idézőjelbe tudjuk tenni, meg tudjuk magyarázni az archaikus konfliktusok alapjait. Ez egyfajta összekacsintást is eredményez a darabot ismerő nézőkkel. A másik dolog pedig az, hogy tényleg nagyon pofátlan előadást szeretnénk csinálni. Teleraktuk a szövegkönyvünket pop-kulturális utalásokkal, amik filmeket, sorozatokat, mémeket idéznek meg – ami a csövön kifér. Ebben nagyon sokat segítenek a Galkó Janka által tervezett és kivitelezett jelmezek, a látvány és Ágoston András tracklistje. Fiatalos svunggal mentünk neki az alapvetően tiszteletben tartott alap-sztorinak. Ez már a Facebook-generáció nyelve. Persze védhető álláspont, hogy Shakespeare nem így írta meg, és ez már nem teljesen ugyanaz, de az előadásunk címe is pontosan erre utal.


Véleményed szerint a fiatalok könnyebben becsábíthatók a színházba, ha egy klasszikust modern köntösbe csomagolva kínálsz?

Szerintem feltétlenül. Rendezőként és társulatvezetőként a repertoárunk összeállításánál mindig abból indulok ki, hogy engem mi érdekelne. Azt gondolom, a klasszikusok nem arra vannak, hogy újra és újra szolgai módon meséljük el a történetüket. Gondolatébresztőként kell funkcionálniuk, ezért váltak klasszikussá. Nem azért maradtak fent, hogy betűről betűre úgy hangozzanak el, ahogyan annak idején le lettek írva – hanem azért, mert van a magjukban egy szép vagy épp megrendítő történet, és ha mi ezt elmeséljük, akkor már jól bántunk az alapanyag lelkével.


Miért ajánlanád az előadást?

Mert ilyen Szentivánéji álom még nem készült. A történet ismerős, de nagyon más a körítés és a felvett tempó, stílus is. Úgyhogy ezért: mert új.

Az interjút Babus Dóra készítette.

Miért (nem) ponyva a 10 kicsi néger? – Újabb gondolatok

Október 5-én mutattuk be a Spirita Társulattal Agatha Christie talán leghíresebb krimijének színpadi feldolgozását. Adaptáció, a szó minden értelmében: irodalmilag (húzunk, vonunk, bővítünk, alakítunk, hangsúlyt helyezünk és meglepetéseket okozunk); a színészgárda tekintetében (ellenosztások és rég várt, “pofáncsapós” szerepek tömkelege); na meg Társulatilag is. Merthogy a Bethlen Téri Színház, ami immár négy éve ad folyamatosan otthont a produkcióinknak, nagy vállalkozásba fogott: mostantól kezdve pár hónapos eltérésekkel az eddig megszokott és egy fordított, úgynevezett prózai színpadtér váltja majd egymást. Az első egész estés prózai bemutató, ami az új típusú színpadon születik meg a színházban, maga a 10 kicsi néger volt. A Társulatnak ez izgalmas kihívás, nekem rendezőként felüdítő kreativitás-fejlesztés és feladat… a színház számára pedig kockázat, hiszen a megnövelt nézőtér még több vendéget feltételez és vár. Gyertek hát sokan.

Nem árt ejteni néhány szót az alapműről. Nem évszámokra és az ilyenkor szokásos triviára gondolok természetesen, hanem a személyes viszonyomra a kevesek által vitatott, közönség-kedvenccé vált regényhez. Christie napjainkban is az egyik legnépszerűbb írónak számít, noha történeteinek miliője és megfogalmazása persze erősen avíttnak hat a 21. századi közegben. Hogy magas szintű irodalom-e a 10 kicsi? Nem. Hogy lektűr-e? Igen. Hogy bulvárművészet-e? Igen. Hogy hordoz-e örök érvényű emberi tartalmakat? Nem. Hogy sztereotip-e? Naná. Hogy lélektanilag színhelyes-e? A legkevésbé sem. Ami viszont a kétségbevonhatatlan és fejhajtást érdemlő erejét adja, az a kérlelhetetlen, helyenként már-már valóban géniuszi logika. A mű megírását megelőző alapos, tudatos, matematikai igényű szerkesztés. Agatha Christie azt tudta, amit kevesen: hiteles és hihető történetet kreált, amiben öröm elmerülni, és ami a megfejtés pillanatában sem hagyja cserben olvasóját. Nincs hajánál fogva előrántott lezárás, nincsenek levegőben lógó szálak. Minden hidegen, pontosan és érthetően van kitervelve – akár egy tökéletes gyilkosság esetében.
Ez így, bár kanonizált, és klasszikus, és közkedvenc, és legenda, nagyon kevés. Gondoljunk csak bele, hogy a shakespeare-i hagyomány (és annak túlburjánzásai) meg a kortárs drámairodalom érzelmi nyersesége mellett hogyan szokták előadni az efféle bulvár-drámát! Bulvárosan. Közönségcsalogatóan. Fanservice-esen.
Hogy mitől válhat színpadon izgalmassá ez a sztori? Attól, ha a dramaturg átlátja a fent említett erényeket és hiányosságokat. A lektűrökre jellemző, felszínes karakterrajzokat élő, nyers dialógokkal, fantáziadús tér- és karakter-rendezéssel és színészi megoldásokkal tölti meg. A néhol rajzfilmszerű – vagy épp ügyetlenül, sután minimalista – emberi reakciók helyére hiteles és átélhető konfliktusokat helyez. Mindeközben pedig mélységesen és szeretettel tartja tiszteletben a történet vázát: a gerincet, az alapot, ami megkerülhetetlenné tette a mára klasszikussá érett krimit.
A Spiritán belül régóta érett egy olyan projekt, amelyik “szűkebb” kört foglalkoztat. Jó, oké, ott volt az iJobs a maga hét szereplőjével – de általában mondjuk 12 személytől kezdődnek a szereposztásaink. A 10 kicsi néger-ben a csapatban régóta dolgozó színészek kaptak feladatot (persze nem mindenki, aki régóta velünk van! – a szerk.). Tapasztalatuk, munkakedvük és összetartásuk garancia a lendületes próbafolyamatra, és ez kezdetnek már nem kevés. “Együtt dolgozni tudásukat” többször is bizonyították, ha nem is mindannyian egy időben, egy színpadon. Most eljött az ideje, hogy összeálljanak, és elrepítsék a nézőt egy kissé komikus, sokszor abszurd, de alapvetően fojtogató és velőtrázóan izgalmas szituáció kellős közepébe.
A kérdés ugyanis – mint az emberiség és kollektív kultúránk története során már annyiszor – nem más, mint hogy mi a bűn. És hogy létezik-e feloldozás.

A szerző(i)ség csapdái – Gondolatok a 10 kicsi néger-ről

SONY DSC
Bóta Gábor a 2018. október 5-i 10 kicsi néger premierünkről közölt írása itt olvasható: https://fuhu.hu/gyilkosok/
Megtisztelő és kiváltképp fontos vélemény és kritika ez, amelyet a Társulat nevében is nagyon köszönök. Mivel a bevezetésben taglalt cselekmény-értelmezés, valamint a későbbiekben elemzett állapot- és helyzetváltozások leírása egyaránt azt jelzik számomra, hogy a munkánk célt ért, a következő sorok semmi szín alatt nem a kritika egy részletének kritikájaként szolgálnak, sőt! Sokkal inkább egy általános tapasztalatomon merengek el egy kicsit. (És egyébként is, engedjük el azt a téves alapfeltevést, hogy ha egy alkotó reagál egy “róla” megjelent írás egy részletére, azt minden kétséget kizáróan valamiféle sértettség, hiányérzet vagy magamutogatási kényszer okozza. Lehet, hogy egyszerűen dialóghelyzetben gondolkodik.)
Tudniillik a nézői, szakmai visszajelzések – és a fenti írás is – több ízben kiemelték, hogy az adaptáció és a rendezés “alázatosan szolgálja” az alapművet, de nem ad hozzá plusz tartalmat az anyaghoz, nem emeli el a történéseket – sem dramaturgiai, sem formai értelemben. “(…) nincs különösebb rendezői átértelmezés, szöveg ide-oda csavarás, a szereplők jellemének megváltoztatása (…)” A formával tán még egyet is értenék: eddigi produkcióink többségével szemben a végletes átértelmezés, az egyéni alapanyag-kezelés és az extrém színpadkezelés kevéssé dominál a 10 kicsi-ben. Fogalmazzunk így: fényeit, térrendezését, tempóját tekintve konvencionálisabb és finomabb megoldásokkal él.
Számomra azonban a kezdettől fogva épp az volt a legizgalmasabb a projektben, hogy a történetnek – dramaturgiai és dialóg-szinten egyaránt – jelentősen torzított, magunk képére formált, szellemi és lelki hangsúlyokat áthelyező adaptációját adjuk. Ennek megfelelően rengeteget változtak az arányok, az írói megoldások, és a szereplők nálunk a regényben meg nem jelenő problémákat, problémaköröket is felvetnek dialógusaikban (többek között: Isten szerepe; az önbíráskodás természete; a lelkiismeretfurdalás feloldása, mint “páncél”; a szerelem és a jelen pillanat megélése; az isten-komplexusos tettes belső kényszeredettsége; az apa-fiú viszony problematikája egy patriarchális családban; az alkoholizmus, mint menekülés és betegség; stb.). Számomra eredeti és fontos gondolatok ezek, és igen, egy picit benne vannak az alapanyagban is – vagy inkább csak beleláthatók -, de a Christie-féle stílus nem engedi, nem engedheti kibomlani őket.
Ami a regényből érintetlen és változatlan maradt, az kis túlzással csupán a szereplők halálának sorrendje és módja. Na meg a befejezés (a beugratós csavar nélkül). A jelenetek kb. 80%-a nem is szerepel a könyvben, a dialógus pedig 100%-ban saját iromány, szó szerint talán egyetlen félmondatot sem vettünk át az alapműből. A színpadra vitt, konkrét konfliktusok mind csakis a mi változatunkban jelennek meg így. A karakterek – főként tán Blore, Marston, Mr. és Mrs. Rogers – rengeteget változtak a regényhez képest, a sokszor hiányosan vagy épp archetipikusan megjelenített szereplők új, saját jeleneteket, karakterjegyeket kaptak a gördülékenyebb játszhatóság és mélység érdekében. A friss olvasmányélménnyel érkező nézőket rengeteg meglepetés érheti, amelyeket finoman kellett belevezetnünk az alapsztori szövetébe.
És mindezek után vissza is kanyarodnék a fenti kritikához, melynek az eredetiséget hiányoló sorait teljes mértékben elfogadom, sőt: írói szempontból hajlamos vagyok egyfajta furcsa örömet érezni fölöttük. Amennyiben ugyanis az átirat idegen lenne Agatha Christie szellemiségétől, a változtatásokat “ledobná” a színpad. Így viszont több visszajelzés is érkezett arra vonatkozólag, hogy formailag korrektül, de tartalmi innováció nélkül vittük színpadra a darabot, “úgy, ahogyan az meg van írva”… ami ebben a formában nem állja meg a helyét, ezt igyekeztem jelezni a címben betűk helyett számjegyekkel szereplő 10-essel és az “Agatha Christie nyomán” kitétellel egyaránt. Az átdolgozó szerzőnek – ebben az esetben nekem – már csupán azzal kell megbarátkoznia, hogy saját dialógusait, színpadi helyzeteit az alapmű (amúgy kétségbevonhatatlan) zsenialitásának számlájára írják, s így talán “kevésnek” vagy fantáziátlannak tűnik mindaz, amit a munkafolyamat során az illető hozzáálmodott a történethez. Már-már olyan, mintha hozzá sem nyúlt volna az alapműhöz, miközben ő maga a saját gyermekének érzi a megszületett szöveget, annak minden eredeti megoldásával és hibájával egyetemben.
Akik “hasonló cipőben járnak”: higgyétek el, ez egyértelműen a jobbik eset! Ha felmerül, hogy nem nyúltatok a szöveghez, az azt jelenti, hogy úgy adaptáltatok, ahogy a közmondásos jó színházi műszak dolgozik: a néző észre sem vette. Innentől már csak a türemkedő kis (?) egótokat kell leküzdeni, és kész…
Bóta Gábornak még egyszer nagyon köszönöm az írását. Megtisztelt minket a jelenlétével.

Interjú Egressy G. Tamással a 10 kicsi néger-ről

A beszélgetés eredetileg a BethlenBlogon jelent meg. Az interjút Babus Dóra készítette.

Hogyan viszonyulsz a krimikhez? Esetleg láttál olyan krimit a színházban, ami nagy hatást tett rád?

Nem igazán emlékszem színházi krimi-élményre. Inkább a korai olvasmányaim maradtak meg ezen a téren, aTitokzatos styles-i eset duplacsavaros befejezése például mélyen beleégett az agyamba. Az volt az első krimi, amit életemben olvastam, a szüleim adták a kezembe, és nagyon megragadott. A krimi érzéki műfaj, a katarzis mozgatja – akkor jó, ha emlékezetes, megrázó, és a felépített belső logikája elgondolkodtatja az embert. Nem a legmagasztosabb irodalmi forma, de lehet nagyon jól csinálni.

Mi fogott meg téged ebben a méltán népszerű regényben? Neked mi ebben a fókuszpont?

Nem tudom, ez volt-e az írónő eredeti szándéka, de nekem irtó izgalmas a bűn, a lelkiismeret és a bűnhődés hármasának pszichológiai íve – ahogy az istenkomplexusos elkövető saját, könyörtelen igazsága és a csoportdinamika lélektana is. Karakterközpontú műnek gondolom, ami rengeteg játéklehetőséget ad, mert a szereplői színesek, izgalmasak és életteliek. Az átiratom tíz csapdába került személy lelki gyötrődéseit helyezi a középpontba, és felveti a sorsszerűség kérdéskörét is.

Fotó: Bánhalmi Árpád

Mennyire okoz nehézséget a fordított színpadtér? Jelentett-e gondot a lecsökkent méretű játszótér az eddig megszokotthoz képest?

Ötödik éve dolgozunk a Bethlen Téri Színházban, így a rutinos térhasználat előnyei mellett érzelmi viszonyulásunk is van az eddigi, balettszőnyeges térhez. De szerencsére jó előre tudtuk, hogy megváltozott körülmények között játsszuk majd a 10 kicsit, így a rendezés, a műszaki megoldások és a színészek felkészülése mind a prózai színpad adottságaira épül. Ennek az előadásnak pont ez a tér fog jól állni, a mérete és a felépítése is tökéletesen kihasználásra kerül. Nem is csak a színpadon játszunk majd… de inkább nem lövöm le a poént.

Véleményed szerint egy ilyen jellegű színdarabnál mennyire könnyű vagy nehéz előadás alatt végig fenntartani a feszültséget?

Azt szoktam mondani a színészeknek a próbákon, hogy olyan ez, mint egy zenemű. Ritmusjáték. Nagyon oda kell figyelniük egymásra, hogy az interakciók végig izgalmasak, pergőek maradjanak, és megszülessen az előadás íve. Pontosan és pregnánsan kell játszani. Íróként az arányok megpiszkálása volt a legizgalmasabb kihívás: a mi adaptációnkban egy kicsit másképp alakul a sztori felépítése, mint a regényben, így a történet ismerői is kapnak egy pár újdonságot.

Fotó: Dóczy Gergely

Van olyan szereplő vagy jelenet, aki/ami közel áll hozzád?

Persze, több is, egészen sok. A szereplők közül talán elsősorban Verához kötődöm, az ő tragédiája nagyon izgat. De szeretném, ha ez a tíz bűnös lélek valamilyen szinten mind szerethető lenne. Ami a jeleneteket illeti, rendezőként mindig az az etap érdekel a leginkább, amin éppen dolgozom. Nincs számomra érdekesebb vagy kevésbé érdekes részlete az előadásnak, az egészből szeretném a lehető legtöbbet kihozni.

Mit gondolsz, az önbíráskodó emberek csupán erős igazságérzettel rendelkeznek, vagy inkább mondhatjuk, hogy a rejtett emberi gonoszság manifesztálódik meg általuk?

Esete válogatja. Mindenki mást gondol erről a kérdéskörről, erkölcsi homályzóna. Én személy szerint nem vagyok nagy rajongója az önjelölt igazságtevőknek, szorongok attól, amire bizonyos emberek vagy csoportosulások képesek a “nagyobb jó” érdekében. Van az igazság, és vannak a jogi, morális keretek, amik a civilizációnkat alkotják. A Pokolba vezető út is csupa jó szándékkal van kikövezve, és ha nincs kontroll, az önbíráskodó szükség esetén bármit megbocsát magának. Hogy mennyire jogos ez a fajta viselkedés, és mennyire ad teret az esendő emberi gonoszságnak, az az adott személy józan ítélőképességétől is függ. A 10 kicsi néger végén a tettes beismeri: maga is bűnössé vált a tettei által, és ezért büntetést érdemel.

Fotó: Csuka-Fügedy Márton

Mesélj egy kicsit a próbafolyamatról!

A szokásosnál is nagyobb szerepet játszik az időfaktor. Mivel most indul az évad, a színészeink és az alkotóink csak szeptember elejétől voltak elérhetőek, így nagyjából egy hónapunk maradt összerakni az előadást. Máskor is konkrét elképzelésekkel vágok bele a projektjeinkbe, de most különösen fontos, hogy folyamatosan észnél legyek, és határozottan, tempósan érvényesítsem a koncepciómat. Nem sok időnk marad kísérletezgetni, de azt hiszem, ez az összkép előnyére válhat, és azért így is meg tudom hallgatni a színészek ötleteit, elképzeléseit. Csak most egyáltalán nincs lazulás, hanem kemény és irányított munka van.

Mitől lesz izgalmas ez az előadás?

Mint említettem, ez egy friss, új nézőpontú átirat. Sok olyan kérdést feszeget, ami az alapműben csak marginálisan jelenik meg. Dramaturgiai csavarokat is tettünk bele, szóval a hardcore rajongók sem fognak unatkozni, sőt. Emellett remek alkalom a színészeinknek, hogy ismét szintet lépjenek, és valódi, elmélyült csapatjátékot mutassanak, személyes tragédiákkal tarkítva. Ezt pedig rendkívül felemelő és szórakoztató lesz figyelni.