Miért (nem) ponyva a 10 kicsi néger? – Újabb gondolatok

Október 5-én mutattuk be a Spirita Társulattal Agatha Christie talán leghíresebb krimijének színpadi feldolgozását. Adaptáció, a szó minden értelmében: irodalmilag (húzunk, vonunk, bővítünk, alakítunk, hangsúlyt helyezünk és meglepetéseket okozunk); a színészgárda tekintetében (ellenosztások és rég várt, “pofáncsapós” szerepek tömkelege); na meg Társulatilag is. Merthogy a Bethlen Téri Színház, ami immár négy éve ad folyamatosan otthont a produkcióinknak, nagy vállalkozásba fogott: mostantól kezdve pár hónapos eltérésekkel az eddig megszokott és egy fordított, úgynevezett prózai színpadtér váltja majd egymást. Az első egész estés prózai bemutató, ami az új típusú színpadon születik meg a színházban, maga a 10 kicsi néger volt. A Társulatnak ez izgalmas kihívás, nekem rendezőként felüdítő kreativitás-fejlesztés és feladat… a színház számára pedig kockázat, hiszen a megnövelt nézőtér még több vendéget feltételez és vár. Gyertek hát sokan.

Nem árt ejteni néhány szót az alapműről. Nem évszámokra és az ilyenkor szokásos triviára gondolok természetesen, hanem a személyes viszonyomra a kevesek által vitatott, közönség-kedvenccé vált regényhez. Christie napjainkban is az egyik legnépszerűbb írónak számít, noha történeteinek miliője és megfogalmazása persze erősen avíttnak hat a 21. századi közegben. Hogy magas szintű irodalom-e a 10 kicsi? Nem. Hogy lektűr-e? Igen. Hogy bulvárművészet-e? Igen. Hogy hordoz-e örök érvényű emberi tartalmakat? Nem. Hogy sztereotip-e? Naná. Hogy lélektanilag színhelyes-e? A legkevésbé sem. Ami viszont a kétségbevonhatatlan és fejhajtást érdemlő erejét adja, az a kérlelhetetlen, helyenként már-már valóban géniuszi logika. A mű megírását megelőző alapos, tudatos, matematikai igényű szerkesztés. Agatha Christie azt tudta, amit kevesen: hiteles és hihető történetet kreált, amiben öröm elmerülni, és ami a megfejtés pillanatában sem hagyja cserben olvasóját. Nincs hajánál fogva előrántott lezárás, nincsenek levegőben lógó szálak. Minden hidegen, pontosan és érthetően van kitervelve – akár egy tökéletes gyilkosság esetében.
Ez így, bár kanonizált, és klasszikus, és közkedvenc, és legenda, nagyon kevés. Gondoljunk csak bele, hogy a shakespeare-i hagyomány (és annak túlburjánzásai) meg a kortárs drámairodalom érzelmi nyersesége mellett hogyan szokták előadni az efféle bulvár-drámát! Bulvárosan. Közönségcsalogatóan. Fanservice-esen.
Hogy mitől válhat színpadon izgalmassá ez a sztori? Attól, ha a dramaturg átlátja a fent említett erényeket és hiányosságokat. A lektűrökre jellemző, felszínes karakterrajzokat élő, nyers dialógokkal, fantáziadús tér- és karakter-rendezéssel és színészi megoldásokkal tölti meg. A néhol rajzfilmszerű – vagy épp ügyetlenül, sután minimalista – emberi reakciók helyére hiteles és átélhető konfliktusokat helyez. Mindeközben pedig mélységesen és szeretettel tartja tiszteletben a történet vázát: a gerincet, az alapot, ami megkerülhetetlenné tette a mára klasszikussá érett krimit.
A Spiritán belül régóta érett egy olyan projekt, amelyik “szűkebb” kört foglalkoztat. Jó, oké, ott volt az iJobs a maga hét szereplőjével – de általában mondjuk 12 személytől kezdődnek a szereposztásaink. A 10 kicsi néger-ben a csapatban régóta dolgozó színészek kaptak feladatot (persze nem mindenki, aki régóta velünk van! – a szerk.). Tapasztalatuk, munkakedvük és összetartásuk garancia a lendületes próbafolyamatra, és ez kezdetnek már nem kevés. “Együtt dolgozni tudásukat” többször is bizonyították, ha nem is mindannyian egy időben, egy színpadon. Most eljött az ideje, hogy összeálljanak, és elrepítsék a nézőt egy kissé komikus, sokszor abszurd, de alapvetően fojtogató és velőtrázóan izgalmas szituáció kellős közepébe.
A kérdés ugyanis – mint az emberiség és kollektív kultúránk története során már annyiszor – nem más, mint hogy mi a bűn. És hogy létezik-e feloldozás.

A szerző(i)ség csapdái – Gondolatok a 10 kicsi néger-ről

SONY DSC
Bóta Gábor a 2018. október 5-i 10 kicsi néger premierünkről közölt írása itt olvasható: https://fuhu.hu/gyilkosok/
Megtisztelő és kiváltképp fontos vélemény és kritika ez, amelyet a Társulat nevében is nagyon köszönök. Mivel a bevezetésben taglalt cselekmény-értelmezés, valamint a későbbiekben elemzett állapot- és helyzetváltozások leírása egyaránt azt jelzik számomra, hogy a munkánk célt ért, a következő sorok semmi szín alatt nem a kritika egy részletének kritikájaként szolgálnak, sőt! Sokkal inkább egy általános tapasztalatomon merengek el egy kicsit. (És egyébként is, engedjük el azt a téves alapfeltevést, hogy ha egy alkotó reagál egy “róla” megjelent írás egy részletére, azt minden kétséget kizáróan valamiféle sértettség, hiányérzet vagy magamutogatási kényszer okozza. Lehet, hogy egyszerűen dialóghelyzetben gondolkodik.)
Tudniillik a nézői, szakmai visszajelzések – és a fenti írás is – több ízben kiemelték, hogy az adaptáció és a rendezés “alázatosan szolgálja” az alapművet, de nem ad hozzá plusz tartalmat az anyaghoz, nem emeli el a történéseket – sem dramaturgiai, sem formai értelemben. “(…) nincs különösebb rendezői átértelmezés, szöveg ide-oda csavarás, a szereplők jellemének megváltoztatása (…)” A formával tán még egyet is értenék: eddigi produkcióink többségével szemben a végletes átértelmezés, az egyéni alapanyag-kezelés és az extrém színpadkezelés kevéssé dominál a 10 kicsi-ben. Fogalmazzunk így: fényeit, térrendezését, tempóját tekintve konvencionálisabb és finomabb megoldásokkal él.
Számomra azonban a kezdettől fogva épp az volt a legizgalmasabb a projektben, hogy a történetnek – dramaturgiai és dialóg-szinten egyaránt – jelentősen torzított, magunk képére formált, szellemi és lelki hangsúlyokat áthelyező adaptációját adjuk. Ennek megfelelően rengeteget változtak az arányok, az írói megoldások, és a szereplők nálunk a regényben meg nem jelenő problémákat, problémaköröket is felvetnek dialógusaikban (többek között: Isten szerepe; az önbíráskodás természete; a lelkiismeretfurdalás feloldása, mint “páncél”; a szerelem és a jelen pillanat megélése; az isten-komplexusos tettes belső kényszeredettsége; az apa-fiú viszony problematikája egy patriarchális családban; az alkoholizmus, mint menekülés és betegség; stb.). Számomra eredeti és fontos gondolatok ezek, és igen, egy picit benne vannak az alapanyagban is – vagy inkább csak beleláthatók -, de a Christie-féle stílus nem engedi, nem engedheti kibomlani őket.
Ami a regényből érintetlen és változatlan maradt, az kis túlzással csupán a szereplők halálának sorrendje és módja. Na meg a befejezés (a beugratós csavar nélkül). A jelenetek kb. 80%-a nem is szerepel a könyvben, a dialógus pedig 100%-ban saját iromány, szó szerint talán egyetlen félmondatot sem vettünk át az alapműből. A színpadra vitt, konkrét konfliktusok mind csakis a mi változatunkban jelennek meg így. A karakterek – főként tán Blore, Marston, Mr. és Mrs. Rogers – rengeteget változtak a regényhez képest, a sokszor hiányosan vagy épp archetipikusan megjelenített szereplők új, saját jeleneteket, karakterjegyeket kaptak a gördülékenyebb játszhatóság és mélység érdekében. A friss olvasmányélménnyel érkező nézőket rengeteg meglepetés érheti, amelyeket finoman kellett belevezetnünk az alapsztori szövetébe.
És mindezek után vissza is kanyarodnék a fenti kritikához, melynek az eredetiséget hiányoló sorait teljes mértékben elfogadom, sőt: írói szempontból hajlamos vagyok egyfajta furcsa örömet érezni fölöttük. Amennyiben ugyanis az átirat idegen lenne Agatha Christie szellemiségétől, a változtatásokat “ledobná” a színpad. Így viszont több visszajelzés is érkezett arra vonatkozólag, hogy formailag korrektül, de tartalmi innováció nélkül vittük színpadra a darabot, “úgy, ahogyan az meg van írva”… ami ebben a formában nem állja meg a helyét, ezt igyekeztem jelezni a címben betűk helyett számjegyekkel szereplő 10-essel és az “Agatha Christie nyomán” kitétellel egyaránt. Az átdolgozó szerzőnek – ebben az esetben nekem – már csupán azzal kell megbarátkoznia, hogy saját dialógusait, színpadi helyzeteit az alapmű (amúgy kétségbevonhatatlan) zsenialitásának számlájára írják, s így talán “kevésnek” vagy fantáziátlannak tűnik mindaz, amit a munkafolyamat során az illető hozzáálmodott a történethez. Már-már olyan, mintha hozzá sem nyúlt volna az alapműhöz, miközben ő maga a saját gyermekének érzi a megszületett szöveget, annak minden eredeti megoldásával és hibájával egyetemben.
Akik “hasonló cipőben járnak”: higgyétek el, ez egyértelműen a jobbik eset! Ha felmerül, hogy nem nyúltatok a szöveghez, az azt jelenti, hogy úgy adaptáltatok, ahogy a közmondásos jó színházi műszak dolgozik: a néző észre sem vette. Innentől már csak a türemkedő kis (?) egótokat kell leküzdeni, és kész…
Bóta Gábornak még egyszer nagyon köszönöm az írását. Megtisztelt minket a jelenlétével.

ELBOCSÁTÓ (?) SZÉP (?) ÜZENET (?)

A független társulatok életében elkerülhetetlen valamiféle – persze évről évre különböző mértékű és minőségű – cirkuláció. A Spirita megalapítása óta lelkesen és nyitottan kerestem, kerestük, keresem, keressük az újabb és újabb kollégákat, akikkel öröm és élmény együtt dolgozni. Akiktől én magam rendezőként, a Társulat pedig színházi csapatként kaphat valamit, és akik – reményeim szerint – megmutatkozási lehetőséget, szakmai tapasztalatot, valódi perspektívát és életre szóló élményeket kaphatnak tőlünk. Az évek folyamán (na, nem mintha olyan rengeteg évről lenne szó…) én is váltam már meg munkatársaimtól – hol a kényszer, hol személyes döntéseim vezettek erre -, és olyan kolléga, kollegina is akadt, aki saját maga állt tovább, más lehetőségek, egyéb színházi formációk vagy épp „civil” (de utálom ezt a szót) munkák és horizontok felé orientálódva. Ez így működik, mi így működünk. A jelenlegi csapat az én nézőpontom szerint stabil; megbízható és értékes emberek gyülekezete, akikkel hosszú távon is el tudom képzelni a közös munkát, a Társulat együttes erővel történő felvirágoztatását. Mind ezért dolgozunk, sokakkal már évek óta. A gyümölcs, úgyszólván, beérni látszik. És mégis, és mégis…

“ELBOCSÁTÓ (?) SZÉP (?) ÜZENET (?)” bővebben