ELBOCSÁTÓ (?) SZÉP (?) ÜZENET (?)

A független társulatok életében elkerülhetetlen valamiféle – persze évről évre különböző mértékű és minőségű – cirkuláció. A Spirita megalapítása óta lelkesen és nyitottan kerestem, kerestük, keresem, keressük az újabb és újabb kollégákat, akikkel öröm és élmény együtt dolgozni. Akiktől én magam rendezőként, a Társulat pedig színházi csapatként kaphat valamit, és akik – reményeim szerint – megmutatkozási lehetőséget, szakmai tapasztalatot, valódi perspektívát és életre szóló élményeket kaphatnak tőlünk. Az évek folyamán (na, nem mintha olyan rengeteg évről lenne szó…) én is váltam már meg munkatársaimtól – hol a kényszer, hol személyes döntéseim vezettek erre -, és olyan kolléga, kollegina is akadt, aki saját maga állt tovább, más lehetőségek, egyéb színházi formációk vagy épp „civil” (de utálom ezt a szót) munkák és horizontok felé orientálódva. Ez így működik, mi így működünk. A jelenlegi csapat az én nézőpontom szerint stabil; megbízható és értékes emberek gyülekezete, akikkel hosszú távon is el tudom képzelni a közös munkát, a Társulat együttes erővel történő felvirágoztatását. Mind ezért dolgozunk, sokakkal már évek óta. A gyümölcs, úgyszólván, beérni látszik. És mégis, és mégis…

Most két olyan embertől kell – legalábbis egy időre (és hogy milyen mértékben, az majd kiderül) – „búcsút vennem” (vennünk), akik a kompánia megkerülhetetlen alakjai, alaposzlopai voltak. Remélem, azok is maradnak. A kölcsönös szándék egyértelműen erre mutat, de az élet, ugyebár, mindig tartogathat meglepetéseket, a sors útjai kifürkészhetetlenek, etcetera, etcetera (insert random közhely here).

„Színésznőmmel” az Eötvös Gimnázium Dísztermében bemutatott Tartuffe-előadás (2011) óta dolgozunk együtt. Akkor az általam kreált néma szerepet, Karolint (Tartuffe kurvás szolgálóját) játszotta – az egy évvel később színpadra vitt Dorian Gray-átiratban Emily Wottont, majd a Rómeó és Júliá-ban a Dalmára fiatalított Dalmát, az Antigoné 015-ben a címszerepet, a Macbeth-ben Hekatét, a Bársonyos reggel-ben Bársonyt, a Zárt tárgyalás-ban pedig Inést alakította. 7 szerep, 7 közös munkafolyamat, összesen 6 év együtt töltött idő. (A kisfilmekről, amiket közösen forgattunk, nem is beszélek.) „Színésznőm” színházi végzettség nélkül, egyedül az ösztöneire és az évek folyamán felhalmozódott tapasztalatára hagyatkozva lett a Társulat egyik vezető színésze. Mindig, végig láttam benne valami különlegeset, és szerencsémre ő is az általam felkínált projektekben, mivel szoros és közeli munkakapcsolat alakult ki közöttünk, még ha egyik vagy másik „végtermékkel” együnk vagy másikunk olykor elégedetlen volt is. Közös tanulás volt, közös munka és móka, amiért nagyon hálás vagyok, és ami nem múlik el, nem tűnik el nyomtalanul. Lásd a mellékelt ábrát, miszerint „Színésznőm” bekerült a Pesti Magyar Színiakadémiára, melynek szigorú rendszere egy időre meggátolja, hogy együtt dolgozhassunk. Ennek persze nem a rossz oldalát érdemes nézni. Hanem azt, hogy milyen fasza eredmény ez, mi mindent ad majd „Színésznőmnek” szakmailag, és – remélhetőleg – mennyi minden olyan plusszal vértezi majd fel, amit jómagam és a társulat (jellegünkből fakadóan) nem adhat meg. Azt gondolom, mindketten sokat kaptunk a másiktól, és ez a lényeg. Jó (volt) rendezni, jó (volt) vele játszani.

„Munkatársam” a Társulat megalapítása óta volt a Rendezői Munkatársam. Különösen ügyeltem arra, hogy ne a „rendezőasszisztens” szó kerüljön a neve mellé (nem mintha az bármivel kevesebb lenne, és a poszt papíron ugyanaz). Minimális gesztus volt ez, gyakorlatilag szinonimákon való rugózás, de így tudtam a lehető legjobban és legízlésesebben jelezni a nagyérdemű és a kollégák felé, miben és mennyiben több a „Munkatársam” kezdettől való jelenléte, mint maga a munkakör, amit végzett, és remélem, még végezni fog. Akármi történik, akárhová kerül egyikünk vagy másikunk, ez lélekben mindig így fog maradni. Egymást „törtük be”, együtt kezdtünk neki ennek a(z eleinte ismeretlen és szabályozatlan) dolognak, és bár a művészi vezetés az én kezemben volt, „Munkatársam” véleménye, kontrollja, ízlése és személye nagyon sokat segített mindannak létrehozásában, amink most van (és ez természetesen jövő időben is igaz, hiszen minden további esemény és helyzet ezen a három éven
alapszik majd). Rányomta a bélyegét mindenre, amit alkottunk; mert rám nyomta a bélyegét. Amikor belevágtunk a társulatépítésbe a Bethlen Színház falai között, mindkettőnknek új volt a helyzet: méginkább gyerekek voltunk, mint most, én mindössze két rendezésen voltam túl egy gimnázium színháztermében, és filmesnek tanultam; azelőtt színházi produkcióban nem is volt asszisztensem; ő pedig alapvetően nem a színház világa felé érdeklődött – vagy csak többek között, egyebek mellett, mellékesen. Együtt építettük fel a rendszert, ami kezdetben (naná) néhol ingadozott, recsegett-ropogott, sok megoldandó problémát és fejtörést okozott mindkettőnknek. Nem könyvből tanultuk, nem másoktól lestük el, hanem önjáró módon találtuk ki. Meggyőződésem, hogy az efféle autodidakta tanulás sokkal többet ér, mint a bebiflázott módszertan helyes, precíz alkalmazása. A színház nem matek, vagy kémia, vagy fizika. Még csak nem is életbiztosítás.
Ezt tapasztaltuk meg együtt, és közben közeli barátok – egy-egy főpróbaidőszak során megkockáztatom: testvérek – lettünk. A személyes kapcsolatunk épp annyit tett hozzá a közös munkához, mint a megbízható – bár viharoktól természetesen nem mindig mentes – munkakapcsolatunk. És ez így van jól. Amit tudok, amit tanultam, amit eddig felépítettem, az rengeteg mindenben épül arra a nőre, aki mindeközben mellettem állt, akivel megoszthattam a gondolataimat és problémáimat, és aki egyre profibb, határozottabb és hitelesebb vezetője lett a Társulat adminisztratív… vagy nemt’om… szervezési… vagy mit mondjak… lelki-motorikus működésének. Ő az, aki sokszor félszavakból is tudja, mire gondolok. Aki szép csendben a vállamra teszi a kezét, amikor meggondolatlan gesztust készülök tenni, vagy épp szétfeszít a főpróbahét meg úgy alapvetően a vezetői pozíció hevülete. Akivel tudok egy munkafolyamatban egymás vállán sírni, meg röhögni is. Azt mondják, minden erős férfi mögött áll egy még erősebb nő. Azt nem tudom, mennyire lettem erős, mindenesetre az esetek többségében igyekszem az lenni. Azt se tudom, csak sejtem, hogy „Munkatársam” mennyire erős; és milyen kivételes színházi szakember lett/lesz belőle. Tanulni persze mindig lehet (biztosan kell is, holtig, pláne ilyen fiatalon, mindannyiunknak), de az alapok, a hozzáállás és a lelki felkészültség már mindenképpen adott. Büszke vagyok erre, ahogy büszke vagyok a „Munkatársamra” is, és arra, hogy – kevés kivétellel – mindegyik rendezésemen együtt dolgozhattunk. És akkor most megint instert random közhely here. Meglátjuk, mit hoz a jövő, ami a függetlenek világában mindig fura és beláthatatlan, de egyúttal mindig izgalmas is. A szeretet és a göröngyös, kalandos úton felépített bizalmi kapcsolat összefűz minket, és a színházi világban ez ritka, fontos kincs. Bármi lesz, minden érzelmi energiám a drukkra és a go girl go-ra fog fordítódni, szépen magyarosan szólva. Drukk; go girl go.

Végezetül hadd citáljak ide két interjúrészletet.

– Sokszor saját magadat is rendezed a darabjaidban. Milyen érzés? Nem szoktál összeveszni
magaddal?

– Nem vagyok én egyedül: van egy remek asszisztensem, Perényi Luca, akinek gyakran kikérem a tanácsait. Úgy érzem, ő emberileg és szakmailag is nagyon ért engem, és ez rengeteget segít a közös munkában.

(Pepita Magazin Online)

– Rendezőként az elképzeléseid többnyire nagyon határozottnak tűnnek. Van kontrollod?

– Luca. Rendezői munkatársként a színészegyeztetéstől kezdve a színházzal való kapcsolattartáson át a próbarendek kiírásáig és betartatásáig sok minden tartozik a keze alá. És ami még fontosabb: személyesen, emberileg áll mellettem, amire szükség is van, mert azért nem vagyok egyszerű ember. Aki ismeri a Spirita Társulat működését, az tudja, hogy Luca szerepköre nem csak szakmailag, de humánusan is elidegeníthetetlen és elengedhetetlen.

(Fidelio Magazin)

Ennél többet nem illendő, és nem is kell mondani. Azt hiszem, az egész Társulat nevében írhatom le: szívből gratulálok Fekete Patriciának a Pesti Magyar Színiakadémiához, és Perényi Lucának a Színművészeti Egyetem rendezőasszisztens-szakához! Nagyon sok sikert és még több szuper melót kívánunk, és remélem, sokat dolgozhatunk még együtt.

Egressy G. Tamás