ÉVADELEMZÉS avagy AZTAHÉTMEGANYOLCÁT

Furcsa érzés visszatekinteni 2017 szeptemberére: arra a kissé borongós, mégis bizakodással teli időpillanatra, amikor az évad elkezdődött. A Spirita Társulat felfokozott, folyton előrefelé nyomuló munkatempója és szellemisége mellett minden időszak, korszak hamar elrepül – egyszersmind szakmailag és lelkileg egyaránt hosszabbnak tűnik, mint amilyen valójában. (Arról nem is beszélve, hogy a mostanihoz képest mennyivel több hajam volt ősszel. Ahogy Krausz kolléga mondta: „Kezdeni kéne már valamit ezzel a mikiegeresedéssel, mert nagyon ugat a Disney.”)

Kezdjük ott, hogy a Bethlen Színház rezidens társulataként képviseltük a teátrumot és persze önmagunkat a Pozsonyi Pikniken és az évadnyitó sajtótájékoztatón – na meg a Színházak Éjszakáján, ahol közönségtalálkozót tartottunk, hogy megismertessük a Spirita működését az érdeklődőkkel. Emlékszem, milyen remek volt, amikor Ágoston Peti szórólapozott és rögtönzött promóciós kiselőadásokat tartott a járókelőknek; amikor a közitalin a színészeink és a műszakunk felváltva mesélt a közös munkáról; és amikor Bárány Gergő a tűzzsonglőr-bemutatója végén beleordította az összegyűlt tömeg arcába, hogy februárban Szentivánéji álom lesz, gyertek! Ilyen a mi csapatunk. Éreztem az összetartást, az egymásra figyelést és azt a gyermeki lelkesedést, aminek révén akkor is összejön minden, ha a fél világ cinikusan emelgeti a fél szemöldökét.

Ha már a külsős fellépéseknél tartunk: a Magyar Nemzeti Galéria felkérésére a Társulat színészei versmondást tartottak egy tárlat különböző termeiben (Krausz és Bárány kollégák még Pszeudo Jánost is szavaltak, hogy teljes legyen az irodalmi körkép), én pedig a kiváló pop-art alkotó, Gyuricza Gergely kiállításának megnyitóján mondhattam beszédet, amelyben azért elég sok szó esett a Spiritáról és annak küldetéséről is. Hazabeszél az ember, na. Főleg, ha bőven akad analógia egy festő és egy színházi társulás művészi céljai között. Ja, és volt egy Spiritás futás is, a Fut a színház rendezvényen rohantunk egy kellemes váltót.

Az évad egyébként jelentős, többeknek igencsak fájó tagságbeli változásokkal indult – ám ezek mellett egy remek hírrel is: az NKA megtámogatta a szezonunkat. Előadásonként 100.000.- Ft-ból gazdálkodhattunk az új bemutatóknál. Jelentem: a seggére vertünk, sőt, ennél valamivel többnek is. Mert dolgozni akartunk, és a való világ reális számai abban a pillanatban pont annyira érdekeltek minket, mint az, hogy ki nyerte a 2010-es curling-világbajnokságot (ha valakit ez érdekel, akkor bocs, nem úgy értettem, csak hát ez az időre takarítás dolog engem eléggé zavarba ejt). Annyiból dolgoztunk, amennyiből tudtunk, de a minőségből nem engedtünk. Ez is a szeretet témaköre valahol. Meg a kreatív energiák fontossága. Érzelgés vége. A tagságról még annyit, hogy két új rendezőasszisztenst és egy új marketingest „ismert meg” a csapat, és több új színész is csatlakozott a munkánkhoz. Remélem, az évad elindításának bizonytalanságai és kezdeti nehézkességei ellenére bizonyítani tudtam nekik, hogy jó itt lenni, jó velünk lenni. És továbbra is jó lesz.

Elbúcsúztattuk a Pusztuló-t és a Macbeth-et. Szerettem mindkettőt, mert egymástól egészen eltérő szellemiséget és színházi stílust képviseltek. Előbbi egy médiakritikus szatíra, amelynek trágár, sokszor provokatív humora és melankolikusan végzetszerű lezárása megosztotta a közönséget és a szakmabeli hangokat egyaránt. Az viszont elvitathatatlan, hogy fontos lépése volt a személyes alkotói életemnek, és jelentős esemény volt a Társulat életében. Elindított valamit, ami az évad végén, a Jazzkéz & Whisky-ben csúcsosodott ki. A Macbeth-tel kapcsolatban a rengeteg új rendezői tapasztalat, a szereplőváltások meg a beugrások profizmusa és flottsága, a shakespeare-i világ hiteles, érvényes színpadra állítása jut eszembe. Ja, és az a nagyszerű, gyermeklelkű öregúr, aki lefordította, részt vett a főpróbahéten, aztán váratlanul meghalt. Nagyon örültünk, hogy megismerhettük Kállay Gézát, fantasztikus ember volt.

Aztán jöttek az új bemutatók. Elsőként a tech-világon keresztül a magányról, munkamániáról, igaz barátságról értekező iJobs, ami rendezőként és színészként egyformán óriási kihívást jelentett nekem. A Társulatra mindig jellemző bizalom mellé ezúttal azért beférkőzött némi egészséges szkepticizmus: érdekes lesz ez? Bejönnek rá a nézők? Egyáltalán: lehet életképesen színpadra adaptálni ezt a sztorit? A nézőszám és a visszajelzések az „igen” válasz valószínűségére utalnak. Nagy meló volt, és egészen egyedi lett a végeredmény. Büszke vagyok rá, hogy sokaknak átjött: nem az Apple részvényeiről mesélünk, ez a sztori nem (csak) egy vállalat történetének a lenyomata.

A Szentivánéji kurva nehéz volt, mondjuk ki. Tizenhét színész, plusz jó pár művészeti és műszaki munkatárs összehangolt munkája – mindez annak érdekében, hogy trollkodjunk egy hatalmasat. Persze igénnyel, gondolattal és céllal, de hát azért mégis: trollkodjunk, gyerekek! Szívet és értelmet igyekeztünk adni egy vásári komédiának, ami ezáltal még kortükör is lehet. Érdekes módon ez a projekt járt a legtöbb fájdalommal és nehézséggel. Én magam pont a harsány vígjáték rendezése közben kerültem az évad lelki mélypontjára. Remélem, a végeredményen ez nem látszott, nem látszik. A játékkedv és a jó értelemben vett tiszteletlenség szelleme segített abban, hogy felálljak. A Pukkon mindig bőgtem a végén. (Félig-meddig önnön hatásom alá kerülvén – tudom, milyen antipatikus ez.)

És akkor jött a Jazzkéz. A darab, amiről egy kritikus még le is írta, hogy minden bizonnyal az én eddigi szakmai tapasztalataim és lelki élményeim összefoglalása, kivetülése. Minden bizonnyal valóban az. Krausz Gábor és az egész csapat óriásit ment, egy hónapnyi megfeszített munka után valódi teljesítmény és tartalom került a színpadra. Nem volt zökkenőmentes, de pánikra sosem volt okunk. Tudtuk, miről szeretnénk beszélni, és – ahogy az ilyenkor lenni szokott – valóban arról beszéltünk. Ennél többet nem tudok most leírni róla, szerintem érdemes megnézni, és utána órákig dumálni, hogy akkor most mi is van. Nem egy emberrel megtettük ezt, és igencsak élvezetes volt.

Hogy mi volt még? Kamaradarabok. Változó sikerrel és hatékonysággal, de rajtunk egészen biztosan nem múlott semmi. Érdekes, elgondolkodtató téma ezeknek a strukturális megoldottsága – sok meló áll még előttünk, hogy kidolgozzuk a megfelelő rendszert. Hogy birodalmi lépegetőink is legyenek, de megéljenek a kis rohamosztagosok is. Ez is a jövő évad feladata. Na de lássuk a konkrétumokat! A Bársonyos reggel sajna „csak” egy munkabemutatóig jutott, de lesz ez még így se, a luxusprosti-ügyvéd páros verbális erőszak-tornádója elég jól eladható, már ha nem ijed meg tőle a befogadó közeg. A Frankenstein Korcsmáros Andris rendezése volt az Eötvös10-ben – a négyből három színész Spiritás, üdítő volt velük dolgozni a megszokott kereteinken kívül. Ja, meg hát nem én rendeztem. Ilyen is van, úgy tűnik. És végül, de nem utolsó sorban ott volt a Túlvilági utazók, amit idén is lenyomtunk párszor, és hát nagyon lehet szeretni, mert kedves, kellemes és mégis mélységekkel rendelkező szöveg, aminek van is tétje, meg nincs is… és ez így van nagyon jól. Az évad legvégén bemutatott A Sátán ügyvédje koprodukció volt a TükörKép Társulattal. Szerettem megírni, szerettem megrendezni, és állíthatom, hogy hősies teljesítmény a végeredmény. Nehéz alapanyag, amihez könnyű kézzel nyúltunk, ezért és csakis ezért lehetett érvényes a mi színházi artikulációnkon keresztül (is).

Tök sok interjút adtam! Többek között a tévében is. Ez se miattam fontos elsősorban, hanem a csapat miatt. A nevünk, a közösségünk miatt, amit érdemes vinni, terjeszteni, segíteni, ahol csak lehet. A csapat miatt, amelynek minden tagja felelősséggel tartozik nekem, mint vezetőnek és rendezőnek – de az ezáltal rám háruló, engem jótékonyan terhelő felelősség irántuk sokkalta nagyobb. Felelek ezért a közösségért, és természetesen nem az egyes emberek pályája vagy személye ebben a tét, hanem az emberek összessége, ami még mindig hajtja ezt a gályát, pedig jönnek a hullámok erősen. Olyan nincs, hogy ez a ladik felboruljon. Több szintes ladik ez, és Titanic szeretne lenni. (Ismét ez a szófordulat jut eszembe: „ahogy az lenni szokott”, ha egy kis hajó Titanic akar lenni, rendszerint sikerül is Titanicnak lennie. Kezd semmi értelme nem lenni ennek a képnek. Tovább.)

Szinte mellékesen említem, hogy a Bethlen képviseletében mókáztunk egyet a Budapest 100 rendezvényen, és volt szerencsém Spiritás közreműködéssel videoklipet forgatni Fejes Szandinak. Nyílt castingot is tartottunk egy szerepre, ilyen se volt korábban. A Bethlen büféjének vezetését átvette egy Fülöp nevű Spiritás kópé – ez is új. Azért a Red Ruin nevű vendéglátóipari egység 20%-os „Spirita-kedvezményét” is bőszen használatba vesszük, nem kell félteni a csapatot…

Az idei évad a Küzdelem Évada volt. Megküzdöttünk a démonainkkal (én biztosan). Megküzdöttünk az anyagi, művészi és adminisztratív akadályokkal. Nem voltunk mindig nyugodtak, de soha nem vesztettük el a fejünket. Ha valaki elbukott, vagy akár csak botlott egyet, három másik azonnal ott volt körülötte, hogy felsegítse, és szeretetteljesen tovább rugdalja a siker és a kiteljesedés felé vezető úton. Bármi történt idén, ez a legnagyobb siker, amit egy független közösség a magáénak tudhat 2018 Magyarországán. Van még ilyen.

A jövő évad az Érés Évada lesz. Készen állunk rá, hogy kiterjesszük a munkánkat, hogy még több embert és közösséget szólítsunk meg. Készen állunk rá, hogy odacsapjunk, még többet dolgozzunk, és igazán hatékonyan képviseljük az értékeket, amiket létre kívánunk hozni. Az Érés Évadának végéig még rengeteg víz lefolyik a Dunán. Strukturális és munkamódszer-beli változások lesznek, a közös célok maradnak. I have a good feeling about this.

Továbbmegy: iJobs, #SzentivánéjiÁlom, Jazzkéz & Whisky, Bársonyos reggel, Túlvilági utazók, A Sátán ügyvédje, Frankenstein. Új projektek: 10 kicsi néger, Fülke, Úrhatnám polgár… meg még néhány kis meglepetés.

Köszönöm minden kollégámnak, barátomnak és nézőnknek, hogy még mindig imádok színházzal foglalkozni, és most már teljes mellszélességgel merek kötél nélkül ugrani! Csak úgy érdemes. Ha van kötél, könnyebben elvéted a célt. Ha nincs, vagy megugrod, vagy belehalsz. Meghalni márpedig senki sem szeretne. Annál sokkal erősebb a túlélés és az alkotás ösztöne.

Egressy G. Tamás

2018.06.21.

Budapest