Interjú Egressy G. Tamással – 2019.05.10.

(Jankovics Johanna írása, az interjú május 10-én készült.)

 

 

A reneszánsz ember fogalma mindenki számára ismert – és az is tény, hogy egyre gyakrabban merül fel a kérdés, hogy léteznek-e napjainkban reneszánsz emberek, vagy ez már csak a letűnt idők fogalma. Pedig igenis léteznek, itt járnak, élnek, dolgoznak és alkotnak közöttünk. Nem is találhatnék erre jobb példát, mint Egressy G. Tamást, akivel színházról, rendezésről és a céljairól beszélgettem.

 

Hogyan lettél színész/rendező?
Sokan gondolhatják, hogy azért kerültem erre a pályára – már ha rákerültem egyáltalán -, mert édesapám író, édesanyám pedig színésznő. Az igaz, hogy gyerekkoromban rendszeresen jártunk megnézni a szüleim munkáit, de a ráhatásuk ebben nagyjából ki is merült: valójában magamnak tapostam ki az utat, hogy rendező és színész legyek. A gimnáziumi évek végén megcsináltuk a Rómeó és Júliát az Eötvös Gimnázium Sportcsarnokában. Ez volt az első olyan munka, ahol igazán sok munkatárssal dolgozhattam együtt, akik mind szívességből, baráti alapon csatlakoztak a produkcióhoz.
Mi történt a gimnáziumi fellépések és rendezések után?
Az Eötvösben Nádasdy Ádám fordítását vittük színre, és a pozitív megerősítéseknek köszönhetően befogadott minket a Bethlen Téri Színház, ahol szintén bemutatásra került a shakespeare-i klasszikus. Aztán további lehetőségeket kaptam/kaptunk, és nagyon szabadon dolgozhattunk – úgy, ahogyan én jónak láttam. A Bethlen rezidens prózai társulataként működtünk, évi három-négy bemutatóval, havi rendszerességű játszással; de sajnos a TAO kivezetése, ami az állami támogatás megvonását jelentette a független színházaktól, közvetett módon a mi helyzetünket is megnehezítette. Jelenleg a Fészekben játszunk, de nagy terveink vannak a jövőre nézve.
Hány fős a társulat? Tudjuk, hogy kisebb társulatoknak nem könnyű, emiatt felmerül a kérdés meg lehet-e élni ebből?
Jelen pillanatban 10 színész van a csapatban, plusz egy asszisztens, egy technikus, egy marketinges… és ugye én magam. A Spirita színészeinek többsége más színházakban is rendszeresen játszik. Én fordítok, és alkalmanként szinkronszínészként dolgozom a színház mellett.
Kettőnket az iskola, régi nevén a BKF, mai nevén Metropolitan Egyetem köt össze. Milyen szakon tanultál a BKF-en, és mikor végeztél?
2014-ben végeztem. Mozgókép-szakon tanultam, mert gimnazista koromban filmes szerettem volna lenni, de a főiskolai évek alatt biztos lettem abban, hogy színházban szeretnék rendezni. Rengeteget profitáltam azt ott tanultakból, a kapcsolati tőke, a tapasztalat és a sok-sok élmény mind hasznosult a színházi munkáim során.
Mire vagy a legbüszkébb az eddigi rendezéseid közül?
Mindig az aktuális munka a kedvencem, szerintem ez így egészséges. De az is érdekes, hogy nem mindig esik egybe az, amit én értékelek sikeresnek, és az, amit a színészek vagy épp a közönség. Vizuálisan és térben talán a Macbeth volt a legerősebb előadásunk, más szempontból viszont megemlíteném az Antigonét, amibe a kortárs elemeknek köszönhetően aktuálpolitikát, kemény kormánykritikát is tudtunk csempészni. Nagy kihívás volt az iJobs, amiben főszerepet játszottam, és gyakorlatilag folyamatosan színpadon voltam, legfeljebb egy-egy gyorsöltözésre rohantam ki a takarásba. Nem is tudom, szinte az összes projektünk elég nagy sikerélményként él bennem.
Mindig érdekelt, hogyan jegyzik meg a színészek a szövegüket. Te hogyan tanulod meg őket?
Nem vagyok rossz tanuló, bár a szövegtanulás gyorsasága szempontjából magamat a középkategóriába sorolom. Bakik mindenhol előfordulnak, de úgy kifejezetten szöveg miatt nem szoktam hibázni. Egyébként mindenki másképp csinálja, mindenkinek más a módszere, mindenki más tempóban tanul és dolgozik. A Spirita tagjai közül Krausz Gábor az, aki két elolvasás után megjegyzi a szövegét, vele ebben elég nehéz versenyezni.
Történt előadás közben bármi váratlan, ami téged is meglepett?
Igen, az Antigonénkban volt egy jelenet, amiben Antigonét megkorbácsolták, a jelenet alatt villództak a fények, és Rammstein-zene szólt. Az egyik néző felrohant a színpadra, mivel igazságtalannak találta, hogy bántják Antigonét, és inzultálni kezdte a színészeket, köztük engem is. Leállítottuk az előadást, és a színház munkatársai kivezették a minden bizonnyal zavart elmeállapotú nézőt. Amikor megjelent a hír, volt, aki odakommentelte, hogy milyen jó marketinghúzás volt, biztos a társulat beépített embere csinált jelenetet. Nekünk semmi közünk nem volt hozzá, de a nézők biztosan nagyra értékelték, hogy ezek után is folytattuk az előadást, és tulajdonképpen igaza lett a kommentelőnek, jó kis marketing lett belőle.
Melyik volt a legnehezebb rendezésed?
Színészvezetésileg Jean-Paul Sartre Zárt tárgyalás című darabját mondanám, ami nagyon nehéz szöveg. Rendezőként komoly feladat volt a filozófiai szöveg átrágása a színészekkel, illetve megoldani, hogy ne legyen a nézők számára unalmas a darab, ennek jegyében fifikás színpadi megoldásokra és térszimbolikára volt szükség. Persze nem öncélúan alakítottam át a darabot: nagyon érdekes, hogyan jelenik meg benne az elemi ellenségeskedés, a magány, na meg a mai szocmédiára jellemző vonások, amiket pedig Sartre még nem is sejthetett.
Hogyan osztod ki a szerepeket? Mik a fő szempontok?
Fontos szempont, hogy valamilyen – akár elsőre nem egyértelmű – szempontból passzoljon a színész habitusához, jelleméhez, “színpadi jelentéséhez”. Természetesen ez nem elég, a próbákon gyúrni, dolgozni, kutakodni kell, ellenosztásnál főleg. Határozott és tudatos rendezőnek tarom magam, de soha senkit nem alázok meg. Meghallgatom a színészek véleményét, sokszor előfordul, hogy változtatok, ha jónak találom a javaslatot – de ha nem, akkor azt határozottan megmondom. Néha nehéz egy személyben rendezőnek, kollégának és barátnak lenni, de valójában ezek is mind „szerepek”.
Beszéltünk már a bakikról. Előfordul olyan, amikor lehet bakizni?
Természetesen. Például az úgynevezett darabtemetéseken. A nézők gyakran pont a poénok, váltott végszavak, meglepő bakik miatt kíváncsiak ezekre az alkalmakra. Hogy úgy mondjam, „széttrollkodjuk” az előadást. Az iJobs darabtemetésén nyilván én voltam a kollégák céltáblája, például a színpadon kellékként végig jelen van egy letakart monitor, aminek a hátára vicces szövegeket, fotókat tettek. Persze ennek ellenére a darabot ilyenkor is rendesen végig kell játszani, hiszen tiszteljük a nézőket, akik fizettek a jegyekért és azért, hogy lássák az előadást.
Gyakran előfordul, hogy híres amerikai színészek 20 kilót híznak vagy épp fogynak, szakállt növesztenek vagy kopaszra borotválják a fejüket. Te mit vállalsz be egy szerepért? Mit vársz el a színészeidtől?
Amiket említettél, óriási átalakulások, és elég pénzigényesek. Senki nem tud (vagy akar) úgy fogyni, hízni vagy izmosra gyúrni magát, hogy nem áll mögötte egy profi csapat, ami szakmailag segíti ebben. Ebben a témakörben a másik nagy dilemma a színpadi meztelenség, amit abszolút nem javallott öncélúan használni – a rendező nem várhatja el a színészétől, hogy bevállaljon egy ilyen jelenetet, ha megalázónak, kellemetlennek érzi. Magamról azt mondhatom, ha hiszek a projektben, a karakterben, akkor szinte bármit bevállalok, de ha nem tudok ilyen szinten azonosulni vele, akkor már sokkal kevesebbet. Ezzel együtt – egy bizonyos határig – a színésznek követnie kell rendezője utasításait, akkor is, ha nem ért egyet velük. Éppen ezért nagyon meg kell gondolnom, hogy rendezőként mit és hogyan kérek a Társulattól.
Mik a terveid? Hol szeretnél tartani 10 év múlva?
Valamilyen formában színházat szeretnék vezetni, az jó lenne. Valójában a Társulat vezetésével most is hasonló munkát végzek, hiszen komplex feladataim vannak: írok, fordítok, rendezek, játszom, dramaturg vagyok, olyan ez, mintha kicsiben színházat igazgatnék. A színházigazgató az a munkatárs, aki szó szerint mindenkivel tartja a kapcsolatot, instrukciókat ad, ő az, aki átlátja az egész folyamatot, aminek a végeredménye az előadás, ami a nézők elé kerül. Hosszú út áll még előttünk, és nem szokásunk félmunkát végezni, legalábbis nagyon remélem, hogy van még bennünk kraft.
2019. május 10.