Miért (nem) ponyva a 10 kicsi néger? – Újabb gondolatok

Október 5-én mutattuk be a Spirita Társulattal Agatha Christie talán leghíresebb krimijének színpadi feldolgozását. Adaptáció, a szó minden értelmében: irodalmilag (húzunk, vonunk, bővítünk, alakítunk, hangsúlyt helyezünk és meglepetéseket okozunk); a színészgárda tekintetében (ellenosztások és rég várt, “pofáncsapós” szerepek tömkelege); na meg Társulatilag is. Merthogy a Bethlen Téri Színház, ami immár négy éve ad folyamatosan otthont a produkcióinknak, nagy vállalkozásba fogott: mostantól kezdve pár hónapos eltérésekkel az eddig megszokott és egy fordított, úgynevezett prózai színpadtér váltja majd egymást. Az első egész estés prózai bemutató, ami az új típusú színpadon születik meg a színházban, maga a 10 kicsi néger volt. A Társulatnak ez izgalmas kihívás, nekem rendezőként felüdítő kreativitás-fejlesztés és feladat… a színház számára pedig kockázat, hiszen a megnövelt nézőtér még több vendéget feltételez és vár. Gyertek hát sokan.

Nem árt ejteni néhány szót az alapműről. Nem évszámokra és az ilyenkor szokásos triviára gondolok természetesen, hanem a személyes viszonyomra a kevesek által vitatott, közönség-kedvenccé vált regényhez. Christie napjainkban is az egyik legnépszerűbb írónak számít, noha történeteinek miliője és megfogalmazása persze erősen avíttnak hat a 21. századi közegben. Hogy magas szintű irodalom-e a 10 kicsi? Nem. Hogy lektűr-e? Igen. Hogy bulvárművészet-e? Igen. Hogy hordoz-e örök érvényű emberi tartalmakat? Nem. Hogy sztereotip-e? Naná. Hogy lélektanilag színhelyes-e? A legkevésbé sem. Ami viszont a kétségbevonhatatlan és fejhajtást érdemlő erejét adja, az a kérlelhetetlen, helyenként már-már valóban géniuszi logika. A mű megírását megelőző alapos, tudatos, matematikai igényű szerkesztés. Agatha Christie azt tudta, amit kevesen: hiteles és hihető történetet kreált, amiben öröm elmerülni, és ami a megfejtés pillanatában sem hagyja cserben olvasóját. Nincs hajánál fogva előrántott lezárás, nincsenek levegőben lógó szálak. Minden hidegen, pontosan és érthetően van kitervelve – akár egy tökéletes gyilkosság esetében.
Ez így, bár kanonizált, és klasszikus, és közkedvenc, és legenda, nagyon kevés. Gondoljunk csak bele, hogy a shakespeare-i hagyomány (és annak túlburjánzásai) meg a kortárs drámairodalom érzelmi nyersesége mellett hogyan szokták előadni az efféle bulvár-drámát! Bulvárosan. Közönségcsalogatóan. Fanservice-esen.
Hogy mitől válhat színpadon izgalmassá ez a sztori? Attól, ha a dramaturg átlátja a fent említett erényeket és hiányosságokat. A lektűrökre jellemző, felszínes karakterrajzokat élő, nyers dialógokkal, fantáziadús tér- és karakter-rendezéssel és színészi megoldásokkal tölti meg. A néhol rajzfilmszerű – vagy épp ügyetlenül, sután minimalista – emberi reakciók helyére hiteles és átélhető konfliktusokat helyez. Mindeközben pedig mélységesen és szeretettel tartja tiszteletben a történet vázát: a gerincet, az alapot, ami megkerülhetetlenné tette a mára klasszikussá érett krimit.
A Spiritán belül régóta érett egy olyan projekt, amelyik “szűkebb” kört foglalkoztat. Jó, oké, ott volt az iJobs a maga hét szereplőjével – de általában mondjuk 12 személytől kezdődnek a szereposztásaink. A 10 kicsi néger-ben a csapatban régóta dolgozó színészek kaptak feladatot (persze nem mindenki, aki régóta velünk van! – a szerk.). Tapasztalatuk, munkakedvük és összetartásuk garancia a lendületes próbafolyamatra, és ez kezdetnek már nem kevés. “Együtt dolgozni tudásukat” többször is bizonyították, ha nem is mindannyian egy időben, egy színpadon. Most eljött az ideje, hogy összeálljanak, és elrepítsék a nézőt egy kissé komikus, sokszor abszurd, de alapvetően fojtogató és velőtrázóan izgalmas szituáció kellős közepébe.
A kérdés ugyanis – mint az emberiség és kollektív kultúránk története során már annyiszor – nem más, mint hogy mi a bűn. És hogy létezik-e feloldozás.