A Csakazértis Kultúrája – 2019/2020

Az írás szerzője a Spirita Társulat vezetője, Egressy G. Tamás
 
 
Az elmúlt évad sokat taglalt, agyonemlegetett, minden független színházcsináló számára meglehetősen széles körű – kesergésre, önsajnálatra és számvetésre is alkalmas – élménytömkelege után egy dolgot bizonyossággal kijelenthetünk: a Spirita fennmaradt a vízfelszínen, köszönhetően a(z olykor tán vitatható, de legalábbis időzítésben netalántán szerencsétlen) személyi és művészi döntéseknek; a szakmai összezárásnak, amit a csapat “kemény magja” tanúsított; valamint nagylelkű támogatóinknak, akik imitt-amott kisebb-nagyobb összegekkel hozzájárultak a Társulat projektjeinek elkészültéhez (és akik közül egyvalaki a legkritikusabb időszakban egy nagyobb méretű anyagi gesztussal gyakorlatilag meg is mentette vállalkozásunkat a csődtől, miután minden más eszközünket kimaxoltuk és túlpörgettük). Jelentjük: élünk, és virulni szándékozunk.
 
 
Ideje a jövőbe tekinteni, és elvonatkoztatni a személyes, (továbbmegyek) politikai, vagy éppen színháztechnikai szempontoktól. Unalmasak ugyanis. Jelentéktelenek, és egy bizonyos szint után csak a lustaság kognitív megindoklására alkalmasak – ennek megfelelően proaktivitás helyett keserűségre, hitetlenségre, kiégésre ösztönöznek. S bár naiv már nem, de idealista még vagyok. Úgyhogy beszélhetnénk végre a darabokról, amelyeket tervezünk, az előadásokról, amelyekkel megalapozhatunk egy új korszakot, és egy – reményeink szerint – prosperáló szakaszt a Spirita életében. Nosza, tegyük ezt.
 
 
Személy szerint rengeteget gondolkoztam azon, miféle aktuális döntések szolgálnák a legmegfelelőbben a Spirita jövőbeli létét és munkáját. A repertoárról és a személyi összetételről beszélek, nyilván. Kortárs cuccokat csináljunk? Sajátot? Filmfeldolgozásokat, bombasztikusan jól hangzó címekkel, hogy bejöjjön a nép, az istenadta nép az estjeinkre? Egyáltalán: egyet, kettőt, semennyit se? Retrózzunk, vagy menjünk előre? Mi legyen a célcsoport, kiknek csináljunk színházat – és fontos-e ez? Na és persze eléggé hiányoznak a klasszikusok, hiszen első két teljes évadunkban – és utána is elég gyakorta – főként archaikus művek “leporolásával”, “modernizálásával”, “újrafogalmazásával” kerestük a Társulat eszmei kenyerét. Ha nem is a mindennapit. /Zseniális átkötés in 3, 2, 1…/
 
 
A végső döntés értelmében tovább játsszuk a Mindennapi kenyerünket c. mozaikelőadást, melyben egy szerepátvételtől eltekintve minden eredeti résztvevő látható lesz. Terveink szerint különböző játszóhelyeken mutatjuk be ismét a kétfelvonásos tragikomédiát, és ha minden jól megy, nem csak Budapesten lesz elérhető a Bizáncz utcai pékség viszontagságait – kismagyar körkép-jellegű igénnyel – vesézgető előadás. Van ebben minden, amit a Jazzkéz & Whisky megírása óta tapasztaltam, megéltem és megosztásra érdemesnek véltem – csak győzze szegény néző dekódolni a többnyire félmondatokból, apró utalásokból, sztoriba simuló (ámde masszív) allegóriákból és metaforákból összeálló, egy évet felölelő történetet. Azért van káromkodás meg vicceskedés is, az valamennyit segít majd az érdeklődés fenntartásában.
 
 
A két új előadás okozta fejtörés végül a Kommersz és a hittel, gondolattal átitatott gondolati irányok szerencsés fúziójába torkollott. Két filmadaptáció, két nem is akármilyen, tekintve, hogy ismert és sokak által szeretett alkotásokról van szó – melyek alkalmasak az egyszeri fejfelkapásra, ugyanakkor lehetőséget kínálnak a dramaturgnak-rendezőnek és a színészeknek is a merész, bátor kísérletezésre, az új nézőpontok és gondolatok felbujtására, amely még mindig alapját képezi a “Spiritás” gondolkodásnak.
 
 
Az első premier a Joel Schumacher filmje nyomán készült Fülke lesz, terveink szerint az őszi időszakban. Hogy miért pont ez? Mert az izgalmas alaphelyzet irodalmilag – és ezáltal adaptációs potenciálját tekintve – épp elég rugalmas ahhoz, hogy többet, mást és másmilyet is belelássunk, belejátsszunk, mint ami eredetileg leírva vagyon. Mert a főhős, Stu Shephard kivagyisága, valamint “vetítésre”, manipulációra és illúziókra alapozott életvitele, személyes imázsa mindannyiunk számára tanulságos (ne legyenek kétségeink: mind ilyenek vagyunk, vagyis ilyenek is vagyunk). És mert ha elengedjük a sokszereplős dramaturgiát – amely a film viszonylagos felszínességéhez és kiíratlan konfliktusaihoz, vagyis azok hiányához vezetett -, és csak a fő szálakra, ha úgy tetszik: a sztori főütőerére összpontosítunk, egy tanulságos, szókimondó felnőtt mesét kreálhatunk, melyben a Jó nem feltétlenül Rossz, és a Rossz nem feltétlenül Jó, de fordítva sem, etcetera. Az előadásban Krausz Gábor játssza Stu-t, Kuna Kata (új tagunk) alakítja a feleséget, Kelly-t és a szeretőt, Pam-et; jómagam pedig előkapom legbársonyosabb (pun intended) hangomat, hogy testetlen jelenléttel életre hívjam a Hívót, aki úgy érzi: csakis a pokoljárás és a masszív lelki traumák sorozata vezethet a teljes megtisztuláshoz. Hogy igaza van-e, avagy a Pokolba vezető utat kövezi ki éppen a kétes jószándékával, azt mindenki eldöntheti az előadás megtekintése után. A posztmodern világot teremtő látvány (díszlet és jelmezek) megalkotásáért Korbeák Nobert felel, akivel most először dolgozunk együtt; a rendezőasszisztens pedig az egyébként színészként is tevékenykedő Ternai Krisztina lesz.
 
 
A második bemutató még nagyobb fejtörést, még több dilemmát okozott, hiszen ugye három út kínálkozott az agilis társulatvezetői tekintet prizmájában (na, ezek azok a dolgok, amiket illik kihúzni a színpadi szövegekből, kivéve, ha Shakespeare az ember). Az utak tehát: 1. Egyben tartani a szűk magot, akik a Spirita tagságaként, a Mindennapi kenyerünket előbemutatójával már amúgy is bizonyítottak az “új érában”. 2. Kisebb, kevesebb szereplős kamaraprojekte(ke)t csinálni, amelyek könnyen egyeztethetők, még könnyebben eladhatók, és iszonyú könnyen mobilizálhatók. 3. Tenni egy lépést előre (megint, ismét), és bevállalni, hogy a tavaszi időszakban talán újra bővíthetünk, új és régi munkatársakkal is együtt dolgozhatunk, álmodhatunk egy nagyot, amiben hiszünk, és amivel kapcsolatban végtelenül sok potenciál mozog – úgy színházilag, mint emberileg, repertoár-politikailag, stb.
Az utóbbi verzió nyert, ezért bejelentettük az Addams Family-t. Mondhatjuk, hogy a mi lehetőségeinkhez képest “monstre” produkcióról lesz szó, melynek megalkotásához profi és elhivatott csapat, rengeteg idő, némi pénz és persze sok-sok szerencse meg kemény munka szükségeltetik. Az Addams Family-t szinte mindenki ismeri, majdnem mindenki szereti – és talán alig akad, aki el tudja képzelni, mit tudna kezdeni ezzel az anyaggal egy független társulat, egy egész estét színházi est keretei között, nagyszínpadon. (A Hamlet-musical ötletét is nagyon fúrták bizonyos körökben, végül nem lett igazuk, legalábbis a 2 évad alatt, amíg játszottuk, nem tűnt óriási bukásnak. És az még 2014-ben volt.)
 
 
Addamsék története – amellett, hogy finom, igényes, verbalitásra és színháztechnikára egyaránt építő humorral csábíthatja be a nézőt – valójában szintén tanmese, pontosabban egy végtelenül egyszerű tétel igazolása: “Weird is Wonderful!” Igaz is, meg nem is. Akkor igaz, ha az a társadalom, az a világ, az a rendszer, amellyel a fent említett “weird” kultúra szembehelyezkedik, végérvényesen és minden kétséget kizáróan romlott, hazug, korrupt és elavult, urambocsá’ gonosz, hitvány, cinikus és fásult. Ha Addamsék különös, sok kérdést és még több borzongást kiváltó viselkedése, életmódja, elvrendszere és szeretetnyelve mást és jobbat tud képviselni, mint az üres gesztusok mögé burkolózó, gyáva és kivagyi világ, melyre magasról tesznek, sőt, melyet minden eszközükkel (és groteszk, abszurd derűjükkel) támadnak is. Ennek megfelelően Addamsék és az őket körülvevő személyek egyaránt alapos “kozmetikázáson” esnek át a színpadi adaptációban: ne az eredeti két film pontos, szolgai másolatát tessenek várni, hanem egy humorában, eszközeiben és üzenetében egyaránt 21. századi, a szó szoros értelmében vett átiratot. Adaptációt, amely máshová helyezi a hangsúlyokat, de a zenehasználattól a látványon át az írott szavak szintjéig bezárólag megidézi – csak épp továbbgondolja – az alapművek felállását, célját, mondandóját és esztétikáját.
 
 
Az előadásban a 2018/2019-es évad színészei közül játszik majd: Kocsis Fülöp Soma, Czibere Krisztián, Krausz Gábor, Harsányi Lea, Galambos Zsófia, Korcsmáros András és Fejér Máté. Régi tagjaink közül visszatér: Korcsmáros Felícia, Bittner Dániel és Gulyás Ádám. Új színészeket is köszönthetünk: Pásztor Máté, Csizmadia Orsolya és Kuna Kata. A látványt szakmájának valódi “veteránja”, Papp Janó tervezi; a díszlet Simon Ferenc István és Katics Veronika munkája lesz; a rendezőasszisztensi székbe pedig Rácz Zsuzsanna ül.
 
 
És akkor most itt tartunk. Illetve itt kezdünk. Itt kezdek el én fordítani, írni és átalakítani, hogy a szolgai másolatok homályos, távoli gyanújától is távol álló, érvényes, valódi, kérdéseket felvető és gondolkodásra késztető adaptációkkal kényeztethessük a közönséget, amely – remélem – továbbra is kitüntet minket a bizalmával. Innentől kezdődik a csapat újra-felépítése, már amely területen kell egyáltalán – mert a Spiritás elhatározást, erőt és munkamorált azért nem kell a nulláról építeni, ebben mindenki egészen biztos lehet. Hálás vagyok a rengeteg jelentkezőnek, akikkel személyesen találkozhattam a rendezőasszisztensi és/vagy látványtervezői posztok kapcsán, és köszönöm a megelőlegezett bizalmat azoknak, akikkel végül valóban együtt fogunk dolgozni. Minden erőmmel azon leszek, hogy megháláljam – nyáladzás vége.
 
 
Aki eljutott idáig ebben a jegyzetben, az láthatja, hogy a célunk mit sem változott – a körülményeink azonban hol jótékonyan, hol kevésbé jótékonyan alakulnak körülöttünk, segítve vagy épp megnehezítve a munkát, amit hivatásunknak és közös erősségünknek tekintünk. Aki – bármilyen kis összeggel vagy akár tárgyi, emberi segítséggel – erősíteni kívánja ezt a közösséget, és részt szeretne venni a fent emlegetett, friss produkciók létrehozásában, keressen meg bennünket bátran a Facebook-oldalunkon keresztül. Ebben a írásban sem számlaszámot, sem egyéb részleteket nem tehetek közzé; privátban munkatársaimmal együtt állunk mindenki rendelkezésére, akit még érdekel a független, fiatal magyar színház; a rendszeren kívüliség; a független ellenállás; a Csakazértis Kultúrája.
 
 
Tisztelettel zárom helyzetjelentésemet,
Egressy G. Tamás – író, rendező, színész, a Spirita Társulat vezetője
2019.08.09.